Maryrose Wood: Méregnaplók -részlet-

MÁRCIUS 15.

Szürke az ég; az eső hol rákezdte, hol abbahagyta egész délelőtt. Csontig hatoló hideg szél fújt, ami napközben csak egyre erősödött, amíg a kertben álló nagy diófa alsó ágait letördelte és a földre sodorta. Ha a fa alatt álltam volna, az ágak alatt végzem.

  Reggeli után fontam. Olvastam kicsit, de a varrástól megfájdult a szemem, így nem tudtam sokáig folytatni. Kicseréltem a nadragulyamagok áztatóvizét.

  Apám már két napja távol van.

MINDIG ÚGY TARTOTTAM, hogy a nadragulya bogyói gyönyörűek. Ha nem lennének halálosak, selyemszálra fűzném a gömbölyű, fekete gyöngyszemeket, és úgy hordanám őket a nyakamban.

  A magvak majdnem annyira mérgezőek, mint a bogyók, ahogy Apám ezerszer is figyelmeztetett. De én óvatos vagyok. Először a magokat tiszta muszlinzsákokba kötöm, és beledobom őket egy vödör hideg vízbe. Legalább két hétig kell ázniuk, mielőtt el lehetne őket ültetni, a vizet pedig naponta kell cserélni. Így csinálná az Anyatermészet is: a hó leesne, elolvadna, és aztán újra leesne. Túl kockázatos lenne azonban a földben hagyni a magvakat a hideg hónapok alatt, amikor a madarak fel csipegetnék őket és elszórnák egy távoli mezőn, ahol csak bajt okoznának. Ehelyett inkább megrendezem nekik a telet, hogy csakis akkor és ott nőjenek ki, ahol én akarom.

  Még ennyi gondoskodás után is csak néhány mag fog kihajtani, és azoknak a fele visszahúzódik a földbe. Szép hölgy, hát ennyire szereti a halált? Szép hölgynek hívom, hiszen ezt jelenti a nadragulya másik neve, a belladonna szó. Különös, mennyire vonakodik megszületni. Hát nem elég szépséges önnek a mi világunk? Vagy van talán egy másik, még tökéletesebb hely, ahol inkább élne?

  Kinevetem magam; micsoda bolondos képzelgések ezek! De amikor Apám távol van, be kell érnem olyan társasággal, ami éppen adódik: egy fecske az ablakpárkányon, egy árnyék a falon, vagy egy apró, veszedelmes mag. Apám és én olyan sok ideje élünk itt, a romok között, és ő olyan sokat van távol, ha pedig itthon van, olyan csendes, a saját gondolataiba merülve, hogy néha még az is megfordul a fejemben, hogy elveszíthetem a hangom, hiszen nincs mire használnom.

  Hadd próbáljam ki.

  – Hahó.

  – Hahó?

  Brr! Ez rémesem hangzott. Citrombalzsam és ánizstinktúra meggyógyítaná a berozsdásodott hangomat.

  Vagy ha lenne itt valaki, akihez szólhatnék. Az sem lenne rossz.

Nagyon kíváncsi vagyok, hová mehetett most Apám. Valaki súlyos beteg lehet, hogy ilyen sokáig van távol otthonról. Apám nem orvos és nem is „hentes” (így nevezi a sebészeket). De ha a northumberlandiek betegek, legyenek bár nemesek vagy egyszerű népek, Thomas Luxtonért küldenek. Nagy ritkán, amikor Apám megengedi, hogy elmenjek a piacra, és szemembe húzott csuklyában az emberek között járjak (mert azt nem akarja, hogy bárkivel szóba álljak, mert szerinte megpróbálnák kicsalni tőlem a mestersége titkait), hallom, amit az emberek beszélnek:

  – Jobban jársz Thomas Luxtonnal, mint azokkal a parádés doktorokkal, akik egyetemre jártak, és az ember bőrét leégetik a kenőcseikkel, a véredet meg vödörszámra csapolják.

  – Orvosok! Ha csak annyit mondasz nekik, hogy a torkod fáj, máris a lábadat akarják levágni!

  – Lehet, hogy fura bogár ez a Luxton, de legalább ő nem éget meg, és nem szívatja piócákkal a véredet. Luxton régimódi, jó módi…

  – …boszorkány módi – teszi hozzá valaki félelemmel teli hangon.

  De Apám már csak a boszorkányság gondolata miatt is zsörtölődne. Az emberek gyógyszerésznek nevezik, de ő tudós embernek és „szerény kertésznek” tartja magát. Így, itt, a kőkunyhónk előtti ágyasokban termeszti az összes növényt, amire szüksége van a gyógyszereihez. Egy fallal elkerített, különálló kertben más növényeket is termeszt egy magas vaskapu mögött. A kapu mindig zárva, a láncon nagyobb lakat lóg, mint az öklöm.

  Amikor kicsi voltam, Apám minden reggel és este figyelmeztetett, nehogy eszembe jusson a zárt kertbe menni, egészen addig, amíg már annyira féltem, hogy álmomban is kígyók elől menekültem. A kígyók vastag fémlánccá fonódtak össze, állkapcsuk zárként kattogva nyílt ki és csapódott össze a lábamon, akármilyen gyorsan is futottam. Végül megkérdeztem Apámat:

  – Miért nevelne bárki is olyan mérgező növényeket, amiket fallal kell elzárni? Miért nem csak a jó növényeket tartjuk, és hagyjuk, hogy a rosszak elfonnyadjanak és elpusztuljanak?

  – A növények a természet részei; se nem jók, se nem rosszak – válaszolta Apám, miközben a térdére vont. – Rajtunk múlik, hogy jóra vagy rosszra használjuk őket. Ugyanaz a növény, amely megbetegíthet és megölhet egy hozzád hasonló ártatlan kislányt, meg is gyógyíthat egy fiatalembert a tífuszból vagy egy csecsemőt a himlőből.

  Ezzel azonban nem értem be:

  – De akkor mégis miért tartasz néhány növényt külön?

  – Miattad, Jessamine. Mert te még csak gyerek vagy. Amíg nem leszel olyan idős, hogy tudd, mihez nyúlhatsz hozzá és mihez nem, mit kóstolhatsz meg és mit nem, addig a legerősebb növényeket a kapu mögött tartom, ahol nem bánthatnak.

  – Nem kell bezárnod a gyógyszerkertet, Apa – próbáltam hízelegni. – Ha azt mondod, ne menjek be, akkor biztosan nem is fogok bemenni.

  – Ha biztosan nem fogsz bemenni – válaszolt Apám mosolyogva –, akkor a lakat létezése a legkevésbé sem kell, hogy zavarjon téged.

  Még soha nem nyertem vitát Apámmal szemben, de ez nem a próbálkozás hiányán múlott.

Teszek még szenet a tűzre, és új gyertyát gyújtok a varráshoz. Még bőven délután van, de az eget sűrű felhők borítják; olyan homály van, mint szürkületkor.

  Bárhol legyen is, Apám bizonyára keményen dolgozik. Remélem, nem gyermek beteg. Nem mintha túlságosan ellágyulnék a beteg emberektől: igazából szeretek Apámmal tartani, amikor betegeket látogat. Szeretem nézni, hogyan hánykolódnak az emberek, amikor magas lázzal küzdenek, vagy hogyan nyögnek és sóhajtoznak a nők, miközben világra hozzák gyermekeiket, míg Apám kikeveri a megfelelő orvosságot, ami enyhíti a fájdalmaikat.

  De sok munka van a ház körül, különösen a tavasz közeledtével. Most, hogy már elég idős vagyok, hogy ellássam a ház körüli teendőket és gondozzam a kertet, Apám általában nem visz magával.

  Itt vagyok hát, mindössze a kézimunkakosaram és a szép hölgy ázott maggyermekei a társaságom. A nadragulyának egy nedves, árnyas hely lesz a legjobb, a kőfal mellett; Apám legalábbis így mondja. Én magam soha nem láttam, hogy ott nőtt volna, ugyanis még mindig nem léphetek be a gyógyszerkertbe. Túlságosan veszélyes, még túl fiatal vagyok, túl keveset tudok. Apám megingathatatlan, mint egy kőszikla, és nem hajlandó változtatni a véleményén. Én azonban tanulni akarok. Egyelőre beérem azzal, hogy a könyveit lapozgatom, és megvizsgálom a növényfajtákat, amiket hazahoz.

  Így ismertem meg a nadragulyamagvakat is. Apám minden ősszel összegyűjti a buja, tintafekete gyümölcsöket, és egy befőttesüvegben tárolja őket, amit egy magas polcon tart a dolgozószobájában. Tél végén aztán elővesz néhányat, és óvatosan felvágja őket, hogy hozzáférjen a magokhoz.

  Ez az első év, hogy rám bízta a magok előkészítését.

  – Ne feledd, Jessamine – figyelmeztetett –, hogy egy alomnyi apró gyilkost nevelgetsz.

  Ilyen Apám humora, de tudtam, komolyan kell vennem a figyelmeztetését. Mindig, amikor lecserélem a vizet, amiben a magok áznak, kesztyűt viselek, és ügyelek, nehogy megérintsem a szememet vagy a számat. Miután befejeztem, kétszer kezet mosok lúgos szappannal, a kesztyűket pedig beledobom egy vödör fehérítőbe. Visszateszem a fedőt a magokat tartalmazó vödörre, jó erős zsineggel átkötöm, és ráírom: MÉREG.

  Ezt akkor is végigcsinálom, amikor egyedül vagyok, mint most is. De soha nem lehet tudni, mikor bukkan fel egy csavargó, aki innivalót keres. Azonban még azok is, akik nem tudnak olvasni, felismerik a MÉREG jelét. Ha nem vesznek róla tudomást, saját felelősségükre teszik.

  Aztán az előző napi áztatóvizet elviszem messzire a kunyhótól, és beleöntöm egy mocsaras, elburjánzott növényekkel teli árokba. Olyan sűrűn be van nőve földiszederrel és tüskés bokrokkal, hogy a herceg birkái és marhái soha nem próbálnának meg onnan inni, emberek pedig mégannyira sem.

  A múlt héten egy halott macskát találtam az árokparton. De azt hiszem, valami más végezhetett vele. Még így is, amikor szóltam róla Apámnak, ásott egy gödröt, és azonnal eltemette a testet, pedig ő nem különösebben barátja a macskáknak.

  Mély gödör volt, olyan, amit emberi sírnak ásnának. A macska apró volt, puha, narancsvörös bundával. Tudom, hogy puha volt, mert búcsúzóul megsimogattam, de a test hideg és merev volt, és Apám rám szólt, hogy ne nyúljak hozzá.

  Csendben elmondtam érte egy imát, amíg Apám visszalapátolta a földet a gödörbe. Hamarosan az utolsó narancsvörös villanás is eltűnt a szemem elől; a gödör gyorsan megtelt. Egyedül egy kis halom mutatta a helyet; két héten belül azt is benövi majd a földiszeder.

  – Ritkán kap egy jószág ilyen temetést – mondta Apám, miközben a lapátra támaszkodott. – Szerencsés egy macska.

  Én magam azt gondolom, a macska szerencsésebb lett volna, ha életben marad. De végül is egy kóbor állatnak, egy felesleges lénynek az élet nem mindig kellemes, így aztán Apámnak talán mégis igaza volt.

  És természetesen mi máshogy tartjuk távol az egereket a kunyhónktól.

Apám mindig nevet, amikor a Hulne-apátságot „a kunyhónknak” nevezem.

  – Ez csak rom, roncs, egy rakás mohos, málladozó szikla – javít ki mindig. De én csak ezt az egy helyet tudom az otthonomnak, és ki érezné magát otthon romok között? Apám egyébként is túloz; ahol mi élünk, az nem csak egy rakás szikla, habár igaz, hogy a hely több száz éves. Nem nagy, de a tágasság érzetét kelti; sőt, szerintem még a méltóságét is.

  Persze, ez nem meglepő. Apám azt mondja, a házunk régen kápolna volt, azokban az időkben, amikor a régi apátság állt ezen a földön. Az apátság épületei és földjei mérföldekre elnyúltak a dombok között addig a messzi-messzi pontig, ahol a földeknek vége, és elkezdődik az erdő. Ötszáz évig ez a termékeny vidék hemzsegett az emberektől, állatoktól és az élettől. Ennek azonban vége. Most Apám és én lakunk a kápolnában; az apátság többi része kőtörmelék, és az összes katolikus Írországba és Franciaországba ment.

  Néha, amikor szép idő van, elnyúlok egy közeli mezőn, behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni azt az utolsó, rettenetes napot, az órákat, mielőtt minden enyészetnek indult. De még Alnwick legidősebb emberének nagyapja sem élt akkoriban. Nincs senki, aki elmesélhetné, milyen volt az erdő szélén rejtőzködni – ahogy képzeletemben én tenném – milyen volt rettegve figyelni, ahogy a király katonái darabokra zúzzák az ősi épületet, egyik falat a másik után, egyik követ a másik után, és aztán levadásszák a menekülő szerzeteseket, mint megannyi szerencsétlen nyulat.

  Apám gyakran mondja, jobb lett volna, ha a kápolnát rombolják le, és a szerzetesek könyvtárát hagyják meg helyette, de én úgy szeretem az otthonunkat, ahogy van: a hosszú, szögletes, durván megmunkált kőtömbökből álló építményt. Apám még régen szobákra osztotta a ház belső részét. Az én hálókamrám apró; egy hosszú lépcsősor tetején nyílik a régi harangtoronyban. A földszinten van apám hálókamrája, a dolgozószobája és egy nappali, ahol étkezni szoktunk. Itt írom a kerti naplómat is minden dolgos nap végén.

  A nappali a legnagyobb az összes szoba között, és ez hasonlít leginkább templomra. Magas, bolthajtásos mennyezete van, és nagy, íves ablakai, amelyekben Apám szerint régen ólomüveg képek voltak. Most egyszerű, vastag, apró táblákra osztott üveg van bennük. Szép időben a nap bevág az ablaktáblákon, és keskeny, fénylő ösvényeket vetít a padló sötét faburkolatára.

  Kiskoromban ezeken a fényösvényeken ugróiskoláztam. – Ha át tudom ugrani a fényt, anélkül, hogy belelépnék, Mama élni fog – fogadkoztam. – De ha a lábam érinti a fényt, meg fog halni.

  A lábam soha, de soha nem ért bele a fénybe, erre a mai napig esküszöm – de Mama akkor is meghalt.

  Ó, hogy sírtam! Csak négyéves voltam akkor, így talán ez a kitörés megbocsátható. De arra emlékszem, hogy Apám hangja nyugodt maradt.

  – Ez az élet rendje – magyarázta nekem akkor. – Minden élő meghal, amikor eljön az ideje. Nem számít, mit teszünk, vagy mit érzünk, a természet végül mindig megkapja, ami az övé.

  Apám mindig olyan erős és bölcs. Néha azt kívánom, bárcsak én is olyan lennék. Bárcsak el tudnám fogadni azt, hogy ami módon a végzet elrendezi a dolgokat, az helyes és jó, és az, ahogy itt élek Apámmal, varrok és főzök és művelem a kertet, és talán, amikor elég idős leszek – talán, hallom magamban Apám hangját –, megtanulhatok segíteni neki, ahogy most a nadragulyamagokkal segítek; hogy ez pontosan olyan, amilyennek az életemnek lennie kell.

  De máskor, ha megérzem a sütés illatát, vagy eszembe jut egy kedves mosoly, vagy különösen, amikor magányos téli estéken senki nem énekel nekem altatót, titokban Mama után sírok, és eltölt valamiféle harag, aminek nem tudok nevet adni.

  Habár, ahogy múlnak az évek, ez egyre ritkábban történik meg.

Michael Wallner: Titkos vérvonal -részlet-

1.

Samantha a fiatal lány mellkasán keresztül is látta a hevesen dobogó szívet. Lüktetett és remegett a félelemtől.

A lány tudta, mire készül az ellenfele. Egyszerű fehér ruhát viselt, az arca szép volt, ám feltűnően sápadt, mintha végtelen szomorúság ült volna vonásain. Vörös haja szétterült a vállán. A fiatal lány hátrahőkölt a sötét hajú idegentől, aki ezzel mit sem törődve kinyújtotta a kezét. Áldozata melléhez ért, itt azonban nem álltak meg az ujjai, hanem behatoltak a húsba, átnyúltak a bőrön és az inakon, a csontokon és porco­kon, míg rá nem fonódtak a lány vadul dobogó szívére. A sö­tét hajú férfi hideg, fekete pillantása találkozott áldozatának félelemtől tágra nyílt tekintetével. Keze megragadta a szívet, és egyetlen mozdulattal kirántotta a mellkasból. Az élő szív még dobogott a sötét alak tenyerén, amikor a lány elvesztette eszméletét, és holtan a földre zuhant.

Samantha felriadt. Sosem volt még ilyen mélységesen iszonytató álma. Körülnézett. Hál' istennek szobájának fa­lait látta az éjjeli lámpa zöldes fényében. Keskeny fémágyon feküdt, feje fölött egy akasztófa formájú műanyag fogantyú lógott, ami segített a felkelésben. Az éjjeliszekrény rézből ké­szült, ahogy a sarokban összezsúfolt többi húsz is. Samantha bőröndje egy műszer tetején pihent, amivel valaha ultra­hangos vizsgálatokat végeztek, ám már rég nem használták. A szobában mindenre rá lehetett volna tenni a „kiselejte­zett" címkét. Régimódi kijelzőkkel és gombokkal teli gépek álltak itt, fölöttük a mennyezeten a műtőkben szokásos, pa­rabola alakú világítás lógott.

- Csak ideiglenesen leszel itt - nyugtatta Samanthát Margret főnővér, a nagynénje, amikor az érkezése napján bekísér­te a lányt a szobába. - Csak pár napig.

- Legalább ingyen van - Sam a nénikéje mögött lépett be. - Ez Londonban kisebb csodának számít.

- Tényleg kibírod itt? - Margret körülnézett. Ezeket a gé­peket már évekkel ezelőtt ki kellett volna dobni, ehelyett itt porosodtak a mínusz harmadik emeleti pincében a Chelsea és Westminster Kórház alatt, ahol Margret volt az osztályos főnővér. - Megígérték, hogy te kapod az első szobát, ami a személyzeti szálláson felszabadul.

Sam habozás nélkül elfogadta a szállást, mivel Londonban még egy mélyen a föld alatt lévő pincét is a sors ajándékának tekintett. Ma éjjel fordult elő először, hogy félt ezen a szo­katlan helyen. A homloka izzadságban úszott. Kiugrott az ágyból, egy művesekészülék mellett átfurakodott a csapig, és hideg vízzel megpaskolta az arcát és a nyakát. A tükör­be pillantva megrémült. Még az éjjeli lámpa zöld fényénél is látszott, hogy mennyire sápadt és kialvatlan. A szeme kari­kás volt, máskülönben dús haja úgy nézett ki, mint egy szal­makazal. Jobban oda kell figyelned magadra - gondolta -, túlságosan sok erődet veszi el a munka.

Gyorsan visszahuppant az ágyba, a csuklópántok meg­nyekkentek alatta. Magára húzta a takarót. Az volt a leg­rosszabb az álmában, hogy nem tudta egyszerűen lerázni magáról, ahogy a többit. Mintha egy neki címzett üzenet lett volna, mintha személyesen köze volna az álombeli lány szörnyű sorsához, neki, Samantha Halbrooknak, a tizenhét éves liargói lánynak.

Niffenegger Audrey: A Highgate temető ikrei -részlet-

1.

Amikor Elspeth meghalt, Robert épp az automata előtt állt, és nézte, ahogy a tea a kis műanyag pohárba csorog. Később Robertnek eszébe jutott, hogyan ment végig a kórházi folyosón, kezében a pohárkányi borzalmas teával, egyedül a neoncsövek alatt, visszafelé a szobába, ahol Elspeth gépekkel körülvéve feküdt. Elspeth arcával az ajtó felé fordult, a szeme nyitva volt; Robert először azt hitte, magánál van.

A halála előtti pillanatokban Elspeth az előző évi tavasz egyik napjára gondolt, amikor Roberttel egy sáros ösvényen sétáltak a Temze partján, Kew Gardensben. A levegőben rothadt avar szaga; korábban esett.

– Kár, hogy nem születtek gyerekeink – mondta Robert, és Elspeth válaszolt.

– Ne légy csacsi, kedves. – Hangosan kimondta, a kórházi szobában, de Robert nem volt ott, nem hallotta.

Elspeth az ajtó felé fordította az arcát. Kiáltani akart, Robert, de hirtelen elszorult a torka. Úgy érezte, mintha a lelke a légcsövén keresztül próbálna kiszökni a testéből. Köhögni próbált, hogy kiengedje, de csak hörgött. Megfulladok! Megfulladok az ágyban... Erős nyomást érzett, aztán lebegett; a fájdalom megszűnt, és ő a mennyezetről nézett le apró, meggyötört testére.

Robert az ajtóban állt. A tea égette a kezét, letette hát a poharat az ágy melletti éjjeliszekrényre. A hajnal kezdte átváltoztatni a szoba árnyait szénfeketéből meghatározhatatlan szürkévé; egyébként mintha semmi sem változott volna. Robert becsukta az ajtót.

Levette kerek, drótkeretes szemüvegét és cipőjét. Bemászott az ágyba, óvatosan, hogy meg ne zavarja Elspeth-et, és hozzásimult. Elspeth heteken át lázban égett, de most szinte normális volt a hőmérséklete. Robert melegnek érezte a bőrét ott, ahol hozzáért. Elspeth eltávozott az élettelen tárgyak világába, és lassan kezdett kihűlni. Robert Elspeth tarkójához szorította az arcát és mélyeket lélegzett.

Elspeth nézte a férfit a mennyezetről. Milyen ismerős volt neki, és milyen idegennek látszott! Látta, de nem érezte, ahogy a férfi hosszú karjával átszorítja a derekát – Roberten minden elnyújtottnak látszott, az arca csupa áll, felsőajka vastag; az orra kissé madárcsőrre emlékeztetett, a szeme mélyen ülő; barna haja szétterült Elspeth párnáján. A bőre sápadt volt, hiszen túlságosan sok időt töltött a kórházban. Nagyon magányosnak látszott, soványnak és nagynak, ahogy körülfogta Elspeth pici, élettelen testét. Elspeth-nek egy fénykép jutott az eszébe, amelyet nemrégiben látott a National Geographicban, egy anya ölelte át rajta éhen halt gyermekét. Robert fehér inge meggyűrődött; zoknijából mindkét nagylábujja kilátszott. Elspeth-re egyszerre rázúdult az összes dolog, amit életében megbánt, minden bűntudata és vágyakozása. Nem, gondolta. Nem megyek el. De már elment, és egy pillanat alatt másutt termett, semmiként szétszóródott.

A nővér fél óra múlva talált rájuk. Némán állt, nézte a magas, fiatalos férfit, ahogy átöleli a vékony, halott, középkorú nőt. Aztán elment a beteghordókért.

Odakinn London épp ébredezett. Robert csukott szemmel feküdt, hallgatta a forgalmat a főutcán, a lépéseket a folyosón. Tudta, hogy nemsokára ki kell nyitnia a szemét, el kell engednie Elspeth testét, fel kell állnia, beszélnie kell. Hamarosan elkezdődik a jövő, Elspeth nélkül. Nem nyitotta ki a szemét, beszívta az asszony egyre tünedező illatát, és várt.

Pierre Lemaitre: Téboly -részlet-

A padlón ül, hátát a falnak vetve, kinyújtott lábbal, zihálva.
Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány
combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja,
a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai
rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a
hang a gyomrából tör elő. Fejét ide-oda ingatja. Néha olyan
erősen belemarkol a kín, hogy tarkóját a falhoz veri. A
fájdalomtól kicsit megnyugszik, de hamarosan minden újra
összeomlik benne. Léo nagyon jól viselkedik, meg se moccan.
Sophie lefelé fordítja a tekintetét, nézi a gyereket, a fejét a
hasához szorítja, és sír. Senki nem tudja elképzelni, mennyire
szerencsétlen.

1
Ma reggel is, mint sok más reggelen, könnyben úszó arccal és
gombóccal a torkában ébredt, bár nincs különösebb oka a
nyugtalanságra. Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek:
minden éjjel sír, amióta megőrült. Ha reggelente nem érezné,
hogy nedves az arca, akár azt is hihetné, hogy az éjszakái
békések, az álma mély. Reggel a könnyáztatta arc, az elszorult
torok már csak puszta információ. Mióta is van így? Vincent
balesete óta? Azóta, hogy meghalt? Vagy jóval korábban
kezdődött, még az első haláleset után?
Feltámaszkodik az egyik könyökére. A lepedővel megtörli a
szemét, közben a cigarettája után tapogatózik, s mivel nem
találja, hirtelen ráébred, hol van. Minden eszébe jut, az előző
nap, a tegnap esti események... Most már emlékszik: mennie kell,
itt kell hagynia ezt a házat. Fel kell kelnie, indulnia kell – mégis
ott marad, az ágyhoz szögezve: a legapróbb mozdulatra is
képtelen. Halálosan kimerült.
Amikor végre sikerül elszakadnia az ágytól, és elvánszorog a
nappaliig, Madame Gervais a kanapén ül, s nyugodtan hajol a
számítógép billentyűzete fölé.
– Jó reggelt! Kipihente magát?
– Jó reggelt! Igen.
– Kicsit gyűröttnek látszik.
– Reggel mindig ilyen vagyok.
Madame Gervais elmenti a fájlt, és összecsukja a laptopot.
– Léo még alszik – mondja, s közben határozott léptekkel
megindul a fogas felé. – Nem mertem bemenni hozzá, féltem,
hogy felébresztem. Mivel ma úgysincs iskola, gondoltam, jobb, ha
alszik, s magát is kicsit nyugton hagyja...
Ma nincs iskola. Sophie-nak homályosan dereng valami.
Tantestületi értekezlet, vagy mi. Madame Gervais az ajtóban áll,
már a kabát is rajta van.
– Most mennem kell...
Sophie érzi, hogy nem lesz bátorsága bejelenteni a döntését.
Egyébként, még ha volna is mersze, ideje akkor sem lenne rá.
Madame Gervais mögött már be is csukódott az ajtó.
Majd este...
Sophie hallja, ahogy kopognak a léptei a lépcsőházban.
Christine Gervais soha nem használja a liftet.
A lakásra csönd telepszik. A nappali kellős közepén cigarettára
gyújt, most először, amióta itt dolgozik. Föl-alá járkál. Olyan,
mint egy katasztrófa túlélője, minden, amit csak lát, hiábavalónak
tűnik neki. El kell mennie. Most, hogy egyedül van, áll, és
cigaretta van a kezében, kevésbé érzi sürgetőnek. De tudja, hogy
Léo miatt fel kell rá készülnie, hogy elmegy. Hogy ideje legyen
összeszedni a gondolatait, kimegy a konyhába, és bekapcsolja a
vízforralót.
Léo. Hatéves.
Már amikor legelőször meglátta, szépnek találta. Ez négy
hónappal ezelőtt volt, ugyanebben a Moliére utcai nappaliban.
Beszaladt a szobába, megállt előtte, kissé oldalra billentett fejjel
nézett a lányra, ami nála az erős gondolkodás jele volt. Anyja
egyszerűen csak annyit mondott:
– Léo, ez itt Sophie, akiről már beszéltem neked.
Egy kis ideig még vizsgálgatta. Utána mindössze azt mondta:
„Rendben”, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja.
Léo kedves, kicsit szeszélyes, intelligens és szörnyen eleven
kisfiú. Sophie-nak az a dolga, hogy reggelente elkísérje az
iskolába, délben és késő délután érte menjen, este pedig addig az
előre sosem látható ideig vigyázzon rá, amíg Madame Gervais
vagy a férje haza nem ér. Ezért aztán változó, mikor ér véget a
munkaideje: valamikor délután öt és hajnal kettő között. Az,
hogy ő bármikor ráér, döntő súllyal esett latba az állás
elnyerésekor: már az első beszélgetéskor kiderült, hogy nincs
magánélete. Madame Gervais kezdetben ugyan megpróbált nem
visszaélni ezzel, a hétköznapok kényszere azonban erősebb volt
az elveknél, és két hónapba sem telt, hogy Sophie
nélkülözhetetlen fogaskerékké váljék a család életében. Mert ő
mindig kéznél van, mindig készen áll, mindig ráér.
Léo apja, egy langaléta, száraz és nyers modorú negyvenes,
osztályvezető a Külügyminisztériumban. Felesége magas, elegáns
nő, hihetetlenül elbűvölő mosollyal, aki megpróbálja
összeegyeztetni egy könyvvizsgáló cégnél betöltött statisztikusi
állásának kötelezettségeit azokkal, amelyek egy anyára és egy
leendő államtitkár nejére nehezednek. Mindketten remekül
keresnek. Sophie mértéktartó volt, és nem használta ezt ki,
amikor a munkabéréről tárgyaltak. Valójában eszébe sem jutott,
mivel bőven elég volt neki az, amit felajánlottak. Madame
Gervais a második hónap végén felemelte a fizetését.
Ami Léót illeti, valósággal isteníti Sophie-t. Látszólag ő az
egyetlen, aki minden erőfeszítés nélkül eléri nála azt, ami az
anyjának órákba telne. Léo nem egy zsarnoki igényű
elkényeztetetett kölyök, mint ahogy attól kezdetben tartott,
hanem egy nyugodt, szófogadó kisfiú. Persze neki is megvannak a
maga kedvencei, de Sophie nagyon jó helyen áll a rangsorban.
Igen-igen előkelő helyen.
Minden este, hat óra tájban, Christine Gervais telefonál, hogy
mégkérdezze, mi újság, és hogy zavartan közölje, mikor fog aznap
hazaérni. Először néhány percig a fiával beszélget, utána Sophieval,
akihez mindig megpróbál néhány személyesebb szót is szólni.
Ezek a kísérletek vajmi kevés sikerrel járnak: Sophie minden
különösebb szándékoltság nélkül megmarad a szokásos
általánosságoknál, amelyekben a napi programról való beszámoló
játssza a főszerepet.
Léót minden este pontban 8 órakor lefekteti. Ez fontos.
Sophie-nak nincs gyereke, elvei viszont vannak. Olvas neki egy
mesét, majd az est hátralévő részére betelepszik a hatalmas,
extralapos, minden lehetséges műholdas csatornát fogni képes
televízió elé: Madame Gervais részéről ez egyfajta burkolt
ajándék volt a második hónap végén, miután Sophie-t, bármikor
ért is haza, mindig a képernyő előtt találta. Madame Gervais
többször elcsodálkozott azon, hogy egy harmincéves,
szemlátomást művelt nő, miért éri be egy ilyen szerény állással,
és hogy töltheti minden estéjét a képernyő előtt, akármilyen
óriási is az. Az első találkozásukkor Sophie elmondta, hogy
kommunikációt tanult. Amikor Madame Gervais többet is
szeretett volna erről hallani, Sophie megemlítette neki a
felsőfokú szakképzésben szerzett diplomáját, elmagyarázta, hogy
egy angol tulajdonban álló cégnél dolgozott, azt azonban nem
pontosította, milyen munkakörben. Elmondta, hogy volt férje, de
már nincs. Christine Gervais beérte ezekkel a válaszokkal.
Sophie-t egy gyermekkori barátnője ajánlotta neki, aki egy
alkalmi munkák közvetítésével foglalkozó irodát vezetett, és aki –
valami rejtélyes oknál fogva – már az első találkozáskor
rokonszenvesnek találta a lányt. Aztán meg sürgős is volt a dolog:
Léo korábbi bébiszittere hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés
nélkül távozott. Sophie nyugodt, komoly arca benne is bizalmat
ébresztett.
Az első hetekben Madame Gervais megpróbált óvatosan
tapogatózni, hogy többet is megtudjon az életéről, de aztán
tapintatosan felhagyott a kérdezősködéssel, a válaszokból ugyanis
azt érezte, hogy „egy eltitkolt, szörnyű tragédia” dúlta fel Sophie
életét – egy csipetnyi romantika mindenkiben fellelhető, még a
nagypolgárság tagjaiban is.
Mire a vízforraló kikapcsol, Sophie, ahogy az gyakran megesik,
teljesen bele van veszve a gondolataiba. Nála ez az állapot sokáig
is eltarthat. Amolyan tudatkihagyás. Az agya mintha
megdermedne egy gondolat, egy kép körül, a tudata, akár egy
kígyó, nagyon lassan rátekeredik, elveszíti az időérzékét. Aztán,
mintha csak a gravitáció visszarántaná, visszazuhan a jelenbe. S
akkor ott folytatódik a rendes élete, ahol abbamaradt. Mindig így
van.
Ezúttal, különös módon, Brevet doktor arca jelenik meg előtte.
Pedig már jó ideje nem jutott eszébe. Nem ilyennek képzelte.
Amikor telefonon beszéltek, magas, tekintélyt parancsoló
férfinak gondolta, ezzel szemben egy aprócska pasas várta a
rendelőben: olyan volt, akár egy közjegyzői írnok, aki
megtiszteltetésnek veszi, hogy fogadhatja a másodvonalbeli
ügyfeleket. Mellette könyvespolc állt, tele csecsebecsékkel.
Sophie ülve akart maradni. Azonnal mondta is, ahogy belépett,
hogy ő nem akar elnyúlni a díványon. Brevet doktor a kezével
intett, olyasformán, hogy ennek semmi akadálya. „Itt nem kell
lefeküdni” – tette hozzá. Sophie úgy-ahogy elmagyarázta neki a
problémáját. „Vegyen egy noteszt!” – rendelkezett a doktor.
Sophie-nak fel kellett jegyeznie mindent, amit csinált. Mert
lehet, hogy csak „felfújja” az emlékezetkieséseit. Igyekezni kell
tárgyilagosan nézni a dolgokat, mondta Brevet doktor, így
„pontosan felmérheti, mit felejt el, mit veszít el.” Sophie nekiállt
tehát, hogy mindent felírjon. Úgy... három hétig csinálta. A
következő kezelésig. De még ez idő alatt is veszített el dolgokat,
ez idő alatt is megfeledkezett találkozókról, s két órával azelőtt,
hogy elindult volna Brevet doktorhoz, rádöbbent, hogy a
noteszét is elhagyta. Képtelen volt előkeríteni. Pedig mindent
fölforgatott érte. Aznap volt, hogy megtalálta Vincent
születésnapi ajándékát? Azt, amiért hiába tett tűvé mindent
akkor, amikor meg kellett volna lepnie vele.
Minden összezavarodik, az élete merő zűrzavar...
Vizet önt a bögrébe, és végigszívja a cigarettáját. Péntek van.
Nincs iskola. Általában csak szerdán vigyáz egész nap Léóra, meg
néha hétvégén. Elviszi ide-oda, a kedvüktől és az alkalomtól
függően. Eddig, bár gyakran összezördültek, nagyon jól elvoltak
ők ketten. Vagyis minden rendben.
Legalábbis rendben volt addig, amíg valami zavaros, majd
egyre nyugtalanítóbb érzés nem kezdett motoszkálni benne. Nem
akart jelentőséget tulajdonítani neki, megpróbálta elhessegetni,
mint valami szemtelen legyet, ám csökönyösen visszatért. A
gyerekkel való viselkedésére is rányomta a bélyegét. Eleinte még
semmi riasztó nem történt. Csak lappangott valami, csöndesen.
Valami titok, ami mindkettőjüket érinti.
Addig, amíg hirtelen ki nem derült számára az igazság, tegnap,
a Dantremont téren.
Ez a május vége gyönyörű volt Párizsban. Léo fagylaltot kért.
Sophie leült egy padra, nem érezte jól magát. Először annak
tulajdonította a rosszullétet, hogy a téren voltak, amit
kifejezetten utált, mivel azzal ment el az ideje, hogy elkerülje a
családanyákkal való társalgást. A rendszeresen idejáró anyukák
meg-megújuló kísérleteit sikerült visszavernie, ők mostanában
már messziről elkerülik, de továbbra is meggyűlik a baja az
alkalomszerűen idetévedőkkel, az újakkal, az éppen csak erre
sétálókkal, a nyugdíjasokról nem is beszélve. Ki nem állhatja a
teret.
Egy magazint lapozgat szórakozottan, amikor Léo eléáll.
Minden különösebb szándék nélkül néz rá, a fagyiját nyalogatva.
Sophie viszonozza a pillantását. És ekkor, pontosan ebben a
pillanatban megérti, hogy többé nem titkolhatja el önmaga előtt
azt, ami immár bizonyossággá vált: megmagyarázhatatlan módon
gyűlölni kezdte a gyereket. Léo még mindig mereven bámul rá,
és Sophie rémülten veszi tudomásul, hogy mindaz, ami hozzá
tartozik – angyalarca, mohó szája, bárgyú mosolya, nevetséges
öltözéke –, mennyire elviselhetetlenné vált számára.
„Elmegyünk” – mondta neki, mintha csak azt mondta volna:
„Elmegyek.” A fejében újra beindult a gépezet. Kihagyásaival,
hézagaival, üresjárataival, abszurditásaival... Amíg sietős
léptekkel halad Léóék háza felé (a gyerek panaszkodik, hogy túl
gyorsan megy), mindenféle képek rohanják meg, teljes
összevisszaságban: Vincent fának csapódott kocsija és a
rendőrautók kéken villogó lámpái a sötétben, a karórája egy
ékszeres doboz mélyén, Madame Duguet lépcsőről lezuhanó
teste, a ház riasztója, amint az éjszaka kellős közepén felvijjog... A
képek föl-alá vonulnak előtte, újabbak is, meg régiek. A szédítő
gépezet újrakezdte örökös munkáját.
Sophie nem tartja számon, mióta tart az őrülete. Olyan régen
kezdődött... Bizonyára a sok szenvedés miatt van, de úgy érzi,
mintha már kétszer annyi ideje tartana, mint valójában. Eleinte
csak enyhe lejtő volt, aztán ahogy teltek a hónapok, egyre inkább
az lett az érzése, mintha teljes sebességgel száguldana lefelé egy
csúszdán. Sophie akkoriban férjnél volt. Az még az előtt volt,
hogy... szóval előtte. Vincent nagyon türelmes férfi volt.
Valahányszor Sophie visszagondol rá, egymásba mosódó képek
sorában jelenik meg előtte: a fiatal, mosolygós, örökké nyugodt
Vincent összeolvad az utolsó hónapok elgyötört vonású, fakó
arcú, üveges szemű Vincent-jával. A házasságuk kezdetén
(pontosan maga előtt látja a lakásukat: elgondolkodtató, hogyan
tud ugyanabban a fejben együtt élni annyi apró részlet és oly sok
hiány) Sophie még csak szórakozott volt. Vincent többször
mondta is: „Sophie szórakozott”, de a lányt ez nem zavarta, mivel
világéletében az volt. Később viszont a szórakozottsága
furcsasággá változott, s néhány hónap alatt minden durván
szétesett. Elfelejtett dolgokat, embereket, találkozókat, elkezdte
elveszíteni a holmijait, a kulcsait, a papírjait, hogy hetekkel
később a leglehetetlenebb helyeken találja meg őket. Nyugodt
természete ellenére lassan Vincent is egyre feszültebbé vált. Amit
meg is lehet érteni. Ez már neki is túl sok volt... Sophie
elfelejtette bevenni a fogamzásgátlóját, nem tudta, hová pakolta
el a születésnapi ajándékokat, a karácsonyfadíszeket... Az ilyesmi
még az erősebb jelleműeket is kiborítja. Sophie erre mindent
elkezdett felírni, egy elvonókúrán lévő drogos aggályos
gondosságával. Elvesztette a noteszeit. Elvesztette az autóját, a
barátait, lopásért letartóztatták, zavarai apránként életének
minden területét megfertőzték, és akár egy alkoholista, elkezdte
eltitkolni a kihagyásait, elkezdett csalni, színlelni, hogy se
Vincent, se más ne vegyen észre semmit. Egy szakember kórházi
kezelést javasolt. Nem egyezett bele. Aztán a halál is betolakodott
az őrületébe.
Sophie csak megy, megy, közben kinyitja a táskáját, belenyúl,
remegő kézzel cigarettára gyújt, mélyen beszívja a füstöt.
Lehunyja a szemét. A fejét betöltő zsongás és a kínzó rosszullét
ellenére észreveszi, hogy Léo nincs mellette. Hátrafordul, és látja,
hogy messze lemaradt, összefont karral, dacos arccal, konokul áll
a járdán. A duzzogó gyerek láttán, ahogy ott áll lecövekelve a
járda közepén, rettenetes düh fogja el. Visszamegy, megáll előtte,
és lekever neki egy csattanós pofont.
A pofon hangjára riad fel. Elszégyelli magát, körülnéz, látta-e
valaki. Sehol senki, az utca kihalt, csak egy motor halad el lassan
mellettük. Ránéz az arcát dörzsölgető gyerekre. A kisfiú állja a
pillantását, nem sír, mintha homályosan érezné, hogy ez nem is
igazán neki szólt.
– Hazamegyünk – vetette oda neki ellentmondást nem tűrő
hangon.
Ennyi volt.
Egész este egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
Mindkettőjüknek megvolt rá az oka. Sophie-ban ködösen
felrémlett, vajon a pofon miatt nem lesznek-e problémái Madame
Gervais-vel, miközben tudta, hogy neki ez valójában teljesen
mindegy. Most már el kell mennie, minden olyan, mintha már el
is ment volna.
Mintha csak szándékosan tette volna, aznap este Christine
Gervais későn ért haza. Sophie a kanapén aludt, a tévében
kosármeccs ment, ordítozással és ovációáradattal kísérve. A
csendre ébredt fel, amikor Madame Gervais elzárta a készüléket.
– Későn jöttem... – mentegetőzött a nő.
Sophie rámeredt a kabátban előtte álló alakra. Egy kásás
„nem”-et préselt ki magából.
– Itt marad éjszakára?
Amikor későn ér haza, Madame Gervais mindig felajánlja neki,
hogy aludjon ott, ő nem fogadja el, Madame Gervais erre kifizeti
a taxit.
Sophie előtt egy pillanat alatt lepergett a nap végének filmje,
az esti hallgatás, az egymást kerülő tekintetek, Léo komoly arca,
ahogy türelmesen hallgatja a mesét, de szemlátomást másutt jár
az esze. Látszott rajta, mennyire kelletlenül fogadja az utolsó
puszit, úgyhogy Sophie-nak ki is szaladt a száján:
– Semmi baj, kis bogaram, semmi baj. Ne haragudj...
Léo biccentett a fejével. A felnőtt élet durván betört az ő kis
világába, s úgy tűnt, ez kimerítette. Azonnal el is aludt.
Ez egyszer Sophie beleegyezett, hogy ott aludjon, annyira úrrá
lett rajta a levertség.
Sophie két keze közé fogja a kihűlt teásbögrét. Nem lepődik
meg a könnyein, melyek súlyosan gördülnek le a parkettára. A
másodperc töredékéig felvillan benne egy kép, egy faajtóra
szögezett macska teste. Egy fekete-fehér macskáé. Aztán más
képek jönnek. Csupa halott. Sok a halott az ő történetében.
Itt az idő. Rápillant a konyhai faliórára: 9 óra 20. Észre sem
vette, hogy még egy cigarettát meggyújtott. Idegesen elnyomja.
– Léo!
Megriad a saját hangjától. Szorongást hall benne, bár nem
tudja, miért.
– Léo?
Besiet a gyerek szobájába. Az ágyon felpúposodik a takaró,
olyan, mint egy hullámvasút. Megkönnyebbülten fellélegzik,
halvány mosoly fut át az arcán. A félelme eloszlott, s ez
akaratlanul is valami gyengéd hálafélét vált ki belőle.
Közelebb lép az ágyhoz:
– Nahát, hol lehet ez a kisfiú?
Megfordul.
– Talán itt van.
Könnyedén becsapja a fenyőszekrény ajtaját, fél szemmel az
ágyat figyelve.
– Nem, a szekrényben nincs. Akkor talán a fiókban...
Kihúzza és visszatolja a fiókot, egyszer, kétszer, háromszor:
– Ebben nincs... Ebben sincs... Semelyikben sincs... Hová
bújhatott?
Az ajtóhoz megy, és valamivel hangosabban azt mondja:
– Hát, mivel itt nincs, akkor én megyek is...
Zajosan becsukja az ajtót, de benn marad a szobában, és az
ágyat lesi, a takaró formáját. Egy mozdulatra vár. Rossz érzés
fogja el, összeszorul a gyomra. Lehetetlen formája van a
takarónak. Sophie ott marad, mozdulatlanná dermedve, a
szeméből újra könnyek törnek elő, de ezek nem ugyanazok a
könnyek, ezek a régi könnyek, azok, amelyek a volánjára bukott
vérző férfitestre csorogtak, azok, amelyek a kezére hulltak,
amikor a lépcsőn lezuhant idős asszony hátát simogatta.
Gépies léptekkel az ágyhoz megy, és egyetlen mozdulattal
felrántja a takarót.
Léo tényleg ott van alatta, de nem alszik. Meztelenül gubbaszt,
bokához kötözött csuklóval, feje a térdei közé hajlik. Az arca
profilból látszik, borzalmas színe van. A pizsamáját használták
arra, hogy erősen megkötözzék. A nyakán egy cipőfűző, olyan
szorosan meghúzták, hogy mélyen belevág a húsba.
Sophie az öklébe harap, de a hányást nem tudja visszatartani.
Előrehajol, éppen csak sikerül elkerülnie, hogy ne hányja le a
gyerek testét, de közben kénytelen rátámaszkodni az ágyra. A kis
test feléje dől, Léo feje a térdének koccan. Olyan szorosan öleli
magához, hogy mindketten lezuhannak az ágyról.
És most ott ül a földön, hátát a falnak döntve, s mellette Léo
élettelen, jéghideg teste... Saját üvöltése úgy feldúlja, mintha csak
másvalakiből törne elő. Lenéz a gyerekre. A szemét
elhomályosító könnyfüggöny ellenére látja, mennyire tönkretette
a halál. Gépies mozdulattal simogatja a kisfiú haját. Sápadt, foltos
arca felé fordul, szeme mereven bámul a semmibe.

Angeli Marina: Vérkönny -részlet-

Alaszka
Nem tudtam megszokni a szánhúzó versenyek izgalmát, az adrenalin intenzíven pulzált az ereimben. Kutyáim eszeveszett sebességgel száguldottak a végtelennek tűnő hómezőn keresztül. Hazatértem, a fehérség birodalmába.
Sam mögöttem tartotta az iramot, és már–már sikerül megelőznie szánomat, mikor egy vágtázó farkas falka csörtető hangjára lettem figyelmes. A falkavezér gyönyörű állat volt, fenséges bundáján szikrát vetettek a felverődő hópelyhek. Ismerősnek tűnt, hozzám tartozónak. A csapat többi tagja maradéktalanul megbízott benne, életük árán is követték volna őt, ha kell, a világ végére is. Úgy éreztem, még soha nem találkoztam ilyen feltétel nélküli bizalommal, önzetlen ragaszkodással. Aztán, szinte pillanatok alatt eltűntek a szemem elől, és bele– vesztek a hómező távoli horizontjába.
Figyelmem lankadását Sam kihasználta és őrült tempót diktálva száguldott el mellettem.
Mosolyogva csapott rá ostorával a vezérhímre, aki még jobban fokozta a tempót. Az állatok izmai megfeszültek, a könnyű szán ide–oda sodródott a hóbuckák között. A cél már nem volt messze, a mezőny jócskán leszakadva haladt mögöttünk. Az utolsó száz métert fej–lej mellett tettük meg, de végül, kutyáimnak hála, könnyedén futottam be a célba.
Sam az eszkimók őszinte, baráti mosolyával gratulált.
– Elfáradtál? – kérdezte zihálva.
– Rettentően – válaszoltam kimerülten –, már legalább kétszáz éve nem fáradtam el ennyire – nyögtem.
– Gyere Iris, meghívlak egy italra, rád fér – ajánlotta fel Sam.
– Menjünk! – feleltem, és határozott léptekkel elindultam a csehó felé.
Alaszkában a kocsmák egy sémára épülnek, a söntés mindig a bejárattal szemben áll, így könnyebben ki lehet ebrudalni az alkalmatlankodó vendégeket, akik, hála a külföldieknek, nem is voltak kevesen.
– Rég jártál nálunk – mondta homlokát ráncolva.
– Gondterheltnek tűnsz. Mi a baj, Sam? – kérdeztem aggódva
– Elszaporodtak a farkasokra vadászó ragadozók – suttogta vészjóslóan.
– Akkor épp jókor jöttem, remélem, tudok segíteni. De mi van a többiekkel?
– Nem boldogulnak, ez már meghaladja a képességeiket – mondta elkeseredetten, és meggyújtotta a pipáját. – Lestort miért nem hoztad magaddal?
– Lestornak más, szintén súlyos problémákkal kell megküzdenie.
Skóciában egész családok tűnnek el nyomtalanul – válaszoltam nyíltan a szemébe nézve.
–– Fáradtnak látszol, Iris. Sok a gondod mostanság?
– Csak a szokásos. A „hogyan tartsuk fenn az egyensúlyt a természetben" problémakör foglalkoztat – sóhajtottam.
– Sokan vannak odaát?
– Sajnos egyre többen és egyre vérszomjasabbak. Nestor is súlyosan megsérült, nehezen tudtam összerakni öreg csontjait. Rufus és bandája egyre kegyetlenebb és már a gyerekeket sem kímélik, egész családokat irtanak ki az éj leple alatt – dohogtam.
– A rendőrségnek ez nem szúr szemet?
– Azt hiszik, hogy sorozatgyilkossal van dolguk, és ebben nem is tévednek. O a világ legprofibb sorozat gyilkosa, és még DNS mintát sem hagy hátra – mondtam tárgyilagosan, aztán hirtelen témát váltottam. – Sam, össze tudnál hozni számomra egy találkát Öreg Medvével?
– Megpróbálom, de nem ígérek semmi biztosat, mostanában zárkózottan él, kerüli a nyilvánosságot. – Nézd csak, ott érkezik az italunk, jól fog esni – mondta és vidáman a kezemre paskolt.
Nagyot kortyoltam a whiskyből. Az erős ital végig égette a nyelőcsövemet és felforrósította a gyomromat, jóleső melegség járta át minden porcikámat.
– Gyere, elkísérlek a kuckóhoz, megérdemlünk egy kis pihenést,
mielőtt munkához látunk – mondta mosolyogva.
Az éjszakát egy igazi jégkunyhóban töltöttem, a kúp alakú építményt hóból és jégből tapasztották össze. Fekhelyül állati szőrmék szolgáltak, melyek közvetlenül a jeges földön hevertek. Lefeküdtem a medvebőrre, gondosan betakaróztam és óvatosan eloltottam az olajlámpát, ügyelve arra, hogy a fókazsír ki ne fröccsenjen. Behunytam a szememet és próbáltam elaludni. A távolból farkasok üvöltése hallatszott, az emlékek sokasága hirtelen tört rám.
– Konstantin – suttogtam a sötétben és az álom magába zárt.

P.C.Cast Kristin Cast: Megperzselve (Éjszaka háza 7.)

Röviden a könyvről:

A brutális gyilkosság új helyzetet teremt Zoey barátai számára. Mindössze hét napjuk marad arra, hogy megoldást találjanak a problémára. Hamarosan kiderül, hogy Stark az egyetlen, aki segíthet, neki azonban meg kell halnia ahhoz, hogy kapcsolatba tudjon lépni Zoey lelkével. Vajon vállalja ezt az áldozatot úrnőjéért?
Az egyre nagyobb hatalommal rendelkező Neferet mindent elkövet annak érdekében, hogy Zoey soha többé ne keresztezhesse az útját. Sötétségből nyert erejével leláncolja Kalonát, és csak azzal a feltétellel hajlandó szabadon engedni, ha a halhatatlan bukott angyal gondoskodik róla, hogy Zoey örökre eltávozzon az élők sorából.
Eközben Stevie Rae-nek egyre komolyabb problémákkal kell szembenéznie Tulsában. Csak idő kérdése, hogy a vörös vámpírjelöltek mikor szereznek tudomást Rephaim létezéséről, márpedig az mindkettőjük számára végzetes következményekkel járhat…

Vélemény:
Az előző könyv sokkoló végének következményeivel folytatjuk no meg a probléma megoldásával. Nagyon izgalmas bár most tovább tartott elolvasni...(köszönöm a sok tanárnak, akik erre hétre időzítették a tz-ket). Nagyon izgalmas volt bár az előzőeket jobbnak tartom egy picivel, az előző könyvben, ha jól emlékszem, már több szereplő szempontjából láthattunk egyes cselekményeket, Stevie Rae külön szálat képviselt, itt meg majd Zoey lesz egy külön szálacska, de hála a jó istennek nem sokáig ;) Starkot egyre jobban megkedveltem, jó magam is szeretek íjászni (! íjászkodás nincs! nem helyes a használata! nekem is úgy mondták a profik).Szóval Stark nekem szimpatikus, és nagyon jó harcos!
Nagyon tetszik a Túlvilág, az írók világképe (világnézete), pont mostanában volt szó (spanyol) órákon a misztikumokról és egyébb paranormális dolgokról, miben hiszünk, mit hiszünk stb. És ez kb olyan mint a vámpírok különböző sorozatokban...vannak hasonlóságok, de mindegyik másmilyen vámpír. Remélem értitek ^^ ha nem, akkor bocsi ^^
Stevie Rae szála is egyre bonyolultabb, és hát, elég rendesen eltolta a dolgokat, de ennek nagyobb következményei és kibontakozása a következő rész(ekre?) marad. Az előző részben nem igazán kötött le Stevie Rae meg a drágalátos Hollómása..de már nagyon kíváncsivá tett, hogy most akkor mi lesz? Szóval van két cselekményszál, mindegyik elvarratlan :D azaz vár ránk a következő kötet! Majd emlékezzetek ennek a könyvnek utolsó mondatára, amit Nüx mond majd, és totálisan egyetértek!!!

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Megjegyzés: Folyt. köv. Igyekszem ;)

Richelle Mead: Véreskü (Vámpírakadémia 4.)

Röviden a könyvről:

Rose, a montanai Szent Vlagyimir Akadémia dampyr testőrtanonca az érettségi előtt nemcsak a biztonságos akadémia, de az Egyesült Államok területét is elhagyja, hogy felkutassa strigává változtatott szerelmét, Dmitrijt. Az Oroszországba, Szibéria déli részére tévedt Rose-t szerelmén kívül ígérete hajtja: nem hagyhatja életben az élőhalottá, kegyetlenné vált kedvesét. Meg kell ölnie őt... Oroszországban azonban minden más, mint az óceán másik oldalán. Rose nemcsak strigákba botlik, de találkozik a morák ember-szövetségeseivel is, az Alkimistákkal, megismerkedik Dmitrij családjával, összefut egy lélekmágusárnyék csókolta kötelék-párossal, ráadásul állandóan a nyakán lóg egy vélhetően illegális kereskedelmet folytató, láthatóan kivételes hatalommal bíró üzletember is, Abe Mazur. Képes lesz-e Rose végrehajtani ígéretét vagy (szó szerint) feladva életét maga is strigává lesz? Netán egy élőhalott vérszajhája? Ki ez a titokzatos Abe, a vénember? S ha mindez nem volna elég, meg tudja-e menteni a távolból barátnőjét, Lissát egy ellenséges bűbáj hatásától?

Vélemény:

Na hát ez a rész is iszonyat jó lett! Rose Oroszországban köt ki Elvtárs vadászaton. Sajnos az elejá,én nem nagyon jár sikerrel. Aztán jön Sydney az alkimista aki segít neki. Először egy kicsit ellenszenves a csaj, de segít Rosenak a "küldetésében". (Vigyázz milyen ígéreteket teszel, mert még megbánhatod! )Átutazna szinte egész Oroszországon, hogy megtalálják Dimitrij családját és esetleg őt magát is. Dimitrij családja nagyon szimpatikus... kivéve az öregasszonyt. Megtudhatjuk, hogy Rose nem nagyon szereti a vodkát xD... szegény. Na de ott van még Abe az a különös maffiózó... vajon miért akarja, hogy Rose hazamenjen?
Lissa szokás szerint bajban van. Történik egy igazgató váltásunk és ezzel együtt jön Avery. 
Rose szökése Dimitrijtől... hát az gyilkos xD Na de nem Spoilerezek mert úgy már nem izgi :P

Vajon Rose megöli szerelmét, hogy betartsa ígéretét? Lissa vajon megéri a holnapot? És ki az az Abe Mazur? Megtudod ha elolvasod :P

Tartalom:5/5

Szereplők:5/5

Megjegyzés: És a kövi rész már megint nem tudom, hogy ki fogja hozni nektek! De addigis jó olvasgatást! :D

Richelle Mead: A halál csókja (Vámpírakadémia 3.)

Röviden a könyvről:

Rose Hathaway egy hónap múlva tölti be a tizennyolcadik életévét, közeledik nagykorúságának, és érettségijének időpontja is. Ez utóbbi feltétele egy kemény, hathetes terepgyakorlat, amit minden végzős dampyr testőrtanoncnak végre kell hajtania egy-egy főnemesi mora vámpír mellett. Rose nehezen összepontosít feladatára, hisz nem csak elhunyt barátja, Mason jár vissza kísérteni őt, még az a Viktor Daskov is feltűnik, aki korábban Rose barátnőjének, a lélekmágus Lissa Dragomirnak életére tört. Ráadásul a főnemesi diákok intrikáikkal akaratukon és tudtunkon kívül utat nyitnak a Szent Vlagyimir Akadémiába a gyilkos és kíméletlen élőhalott strigák előtt. Rose körül pedig egyre nagyobb a zűrzavar.



Vélemény:

Mead ismét nagyot alkotott! Hozza a megszokott színvonalat, de annál egy kicsit többet. Erre a könyvre sem lehet azt mondani, hogy lapos. Egyszerűen nem tudok rosszat mondani róla! Az események pörögnek: Rose szellemeket lát, jönnek a strigák, Rose terepgyakorlaton van stb. Mondjuk az nagy volt amikor megtudták a terepgyakorlat beosztását... szegény Christian, na meg Rose. De a végére együtt harcolnak a gonosz strigák ellen Dimitrij és Rose még mindig együtt, ebben a részben egy kicsit elmélyítik a kapcsolatukat. Szegény Elvtárs... szomorú a sorsa. És ezzel egy kicsit összetörte Roset. Ezt a fordulatot nem vártuk volna az írónőtől! Ezzel bebizonyította, hogy a szereplők soha sincsenek biztonságban! De a kedvenc szereplőm Adrian :D a rossz szokásai ellenére is (tudom, már mondtam, hogy könyves pasimániás vagyok xD ) ! Na de nem akarok túl sokat elárulni :P Úgyhogy mindenkinek kötelező :P

Értékelés:

Tartalom:5/5

Szereplők:5/5

Megjegyzés: A kövi részt fogalmam sincs, hogy ki fogja hozni... majd kiderül :)

Laurell K. Hamilton: Obszidián pillangó (Anita Blake 9.)

Röviden a könyvről:

„A nevem Anita Blake. Hadd mutassam be Edwardot!” Hivatását tekintve Edward fejvadász. Mindegy, hogy milyen szörnyről van szó, neki csak az a fontos, hogy a hajsza minél hosszabb és véresebb legyen. Edward most Új-Mexikóba viszi Anitát, hogy segítsen neki egy problémás ügy felderítésében. Valami ismeretlen és titokzatos szörnyeteg vérszomjas zombikat gyárt az áldozataiból, ez pedig nem jelent túl sok jót a helyiek számára.
Új-Mexikó kietlen, sivatagos világába csöppenve Anita hamarosan az események sűrűjében találja magát. A rejtélyes gyilkosságok, ősi Azték szertartások, vámpírok és farkasemberek között Anita már nemcsak az életéért küzd, hanem a józan eszéért is, hogy belőle ne válhasson olyan könyörtelen gyilkológép, mint Edward.

Vélemény:

Hát most Anita nagyon is lerója a tartozását Edwardnak! Ebbe a részbe is volt aztán minden: majdnem isten, vámpír vérjaguár, őrült sorozatgyilkos meg minden más! ^^ A történet nagyon jó, nem tudtam unatkozni, mert a dolgok történtek egymás után. Egyszerűen nem tudok betelni L.K.H könyveivel! Nagyon jó írónő! A karakterek is tökéletesek mint mindig :) Olaf alias Otto az őrült sorozatgyilkos... akarom mondani nyugalmazott állami tisztviselő őrült egy fazon az biztos! Bernardo se kispályás. Mondjuk az aranyos volt ahogy Anitát le kiscsirkézte xD és persze ott van még kedvenc Halálunk Edward... aki házasodik O.O Na de nem akarok Spoilerezni mert úgy nem izgalmas a könyv :P De annyit nyugodtan elárulhatok, hogy kötelező mindenkinek :D

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/4

Megjegyzés: És a kövi részt is én fogom hozni. Addig is jó olvasást a könyvhöz ^^

Karen Chance: Átölel az éjszaka (Cassandra Palmer 3.)

Röviden a könyvről:

Cassandra Palmer nemrég a világ első számú látnokává vált, ám ettől nem lett felhőtlenül boldog az élete. Mindaddig, míg Cassie-t és egy vámpír nagymestert – az őrjítően jóképű Mirceát – mágikus kapocs köti egymáshoz, a lány nem ura saját életének.
A varázslatot, mely összeköti őket, csupán egy ősi varázskönyvben, a Codex Merliniben pergamenre vetett igézettel lehet feloldani. A Codex hollétéről azonban manapság senki nem tud semmit, így Cassie-nek ott kell kutatnia utána, ahol még fellelhető volt – a múltban.
A fiatal lány hamar rájön, hogy a Codexet nem véletlenül rejtették el ilyen gondosan. A legendák szerint a könyv olyan varázsigéket is tartalmaz, amelyek az egész világot veszélybe sodorhatják. Ha sikerül felkutatni, az talán megoldást jelenthet Cassie és Mircea helyzetére, de romlást hozhat az egész emberiségnek…

Vélemény:

Hát hűűűűhaaaaa! Szerintem eddig ez volt a legizgalmasabb a három könyv közül! Ebbe a részben aztán tényleg minden volt! Olyan meglepő fordulatokkal amire az ember nem is számított volna! Egyszerűen képtelen voltam letenni. Észre sem vettem és már a könyv végére is értem :( . De hála az égnek van folytatás! 
Cassiék kutatnak a könyv után (ami nem is néz ki könyvnek xD) szépen ugrálva az időben, és halálos ellenségek elől menekülve. Nagyon sok mindent megtudunk a múltról, főleg Mircea és Pritkin nem mindennapi történetét ismerhetjük meg. Pritkin múltja hát hogy is fogalmazzak... ősöreg! És kiderül miért gyűlöli annyira a démonokat és vámpírokat. A geis tovább "szövevényesedik" és mindenki a könyvet akarja: a Szenátus, az istenek, a sötét tündérek egyszóval tényleg mindenki Cassie nyakában liheg. Ugyanis csak ő képes megtalálni a könyv helyét... vagyis ahol volt. Ó és persze még képbe kerülnek a démonok is.
A könyvben a ruhák nekem nagyon tetszettek! Ki ne akarna elvarázsolt ruhákat? Ó és persze az a jól sikerült békamutató... akarom mondani divatbemutató! xD Na meg ahogy "anya" lett Cassie-ből... hát elég jól kezelte a dolgokat! :P Na de mi Pritkin igazából? Sikerül megmenteni Mirceát a haláltól? Ki lép szövetségre kivel? És vajon mindenki túléli a nagy hajszát? Megtudod ha elolvasod! És ez parancs most volt ;D  mivel is kötelezőőőőő ^^

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Megjegyzés: Éééés a kövi részt is tőlem várhatjátok, amint megkaparintom a könyvet ^^