Pierre Lemaitre: Téboly -részlet-

A padlón ül, hátát a falnak vetve, kinyújtott lábbal, zihálva.
Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány
combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja,
a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai
rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a
hang a gyomrából tör elő. Fejét ide-oda ingatja. Néha olyan
erősen belemarkol a kín, hogy tarkóját a falhoz veri. A
fájdalomtól kicsit megnyugszik, de hamarosan minden újra
összeomlik benne. Léo nagyon jól viselkedik, meg se moccan.
Sophie lefelé fordítja a tekintetét, nézi a gyereket, a fejét a
hasához szorítja, és sír. Senki nem tudja elképzelni, mennyire
szerencsétlen.

1
Ma reggel is, mint sok más reggelen, könnyben úszó arccal és
gombóccal a torkában ébredt, bár nincs különösebb oka a
nyugtalanságra. Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek:
minden éjjel sír, amióta megőrült. Ha reggelente nem érezné,
hogy nedves az arca, akár azt is hihetné, hogy az éjszakái
békések, az álma mély. Reggel a könnyáztatta arc, az elszorult
torok már csak puszta információ. Mióta is van így? Vincent
balesete óta? Azóta, hogy meghalt? Vagy jóval korábban
kezdődött, még az első haláleset után?
Feltámaszkodik az egyik könyökére. A lepedővel megtörli a
szemét, közben a cigarettája után tapogatózik, s mivel nem
találja, hirtelen ráébred, hol van. Minden eszébe jut, az előző
nap, a tegnap esti események... Most már emlékszik: mennie kell,
itt kell hagynia ezt a házat. Fel kell kelnie, indulnia kell – mégis
ott marad, az ágyhoz szögezve: a legapróbb mozdulatra is
képtelen. Halálosan kimerült.
Amikor végre sikerül elszakadnia az ágytól, és elvánszorog a
nappaliig, Madame Gervais a kanapén ül, s nyugodtan hajol a
számítógép billentyűzete fölé.
– Jó reggelt! Kipihente magát?
– Jó reggelt! Igen.
– Kicsit gyűröttnek látszik.
– Reggel mindig ilyen vagyok.
Madame Gervais elmenti a fájlt, és összecsukja a laptopot.
– Léo még alszik – mondja, s közben határozott léptekkel
megindul a fogas felé. – Nem mertem bemenni hozzá, féltem,
hogy felébresztem. Mivel ma úgysincs iskola, gondoltam, jobb, ha
alszik, s magát is kicsit nyugton hagyja...
Ma nincs iskola. Sophie-nak homályosan dereng valami.
Tantestületi értekezlet, vagy mi. Madame Gervais az ajtóban áll,
már a kabát is rajta van.
– Most mennem kell...
Sophie érzi, hogy nem lesz bátorsága bejelenteni a döntését.
Egyébként, még ha volna is mersze, ideje akkor sem lenne rá.
Madame Gervais mögött már be is csukódott az ajtó.
Majd este...
Sophie hallja, ahogy kopognak a léptei a lépcsőházban.
Christine Gervais soha nem használja a liftet.
A lakásra csönd telepszik. A nappali kellős közepén cigarettára
gyújt, most először, amióta itt dolgozik. Föl-alá járkál. Olyan,
mint egy katasztrófa túlélője, minden, amit csak lát, hiábavalónak
tűnik neki. El kell mennie. Most, hogy egyedül van, áll, és
cigaretta van a kezében, kevésbé érzi sürgetőnek. De tudja, hogy
Léo miatt fel kell rá készülnie, hogy elmegy. Hogy ideje legyen
összeszedni a gondolatait, kimegy a konyhába, és bekapcsolja a
vízforralót.
Léo. Hatéves.
Már amikor legelőször meglátta, szépnek találta. Ez négy
hónappal ezelőtt volt, ugyanebben a Moliére utcai nappaliban.
Beszaladt a szobába, megállt előtte, kissé oldalra billentett fejjel
nézett a lányra, ami nála az erős gondolkodás jele volt. Anyja
egyszerűen csak annyit mondott:
– Léo, ez itt Sophie, akiről már beszéltem neked.
Egy kis ideig még vizsgálgatta. Utána mindössze azt mondta:
„Rendben”, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja.
Léo kedves, kicsit szeszélyes, intelligens és szörnyen eleven
kisfiú. Sophie-nak az a dolga, hogy reggelente elkísérje az
iskolába, délben és késő délután érte menjen, este pedig addig az
előre sosem látható ideig vigyázzon rá, amíg Madame Gervais
vagy a férje haza nem ér. Ezért aztán változó, mikor ér véget a
munkaideje: valamikor délután öt és hajnal kettő között. Az,
hogy ő bármikor ráér, döntő súllyal esett latba az állás
elnyerésekor: már az első beszélgetéskor kiderült, hogy nincs
magánélete. Madame Gervais kezdetben ugyan megpróbált nem
visszaélni ezzel, a hétköznapok kényszere azonban erősebb volt
az elveknél, és két hónapba sem telt, hogy Sophie
nélkülözhetetlen fogaskerékké váljék a család életében. Mert ő
mindig kéznél van, mindig készen áll, mindig ráér.
Léo apja, egy langaléta, száraz és nyers modorú negyvenes,
osztályvezető a Külügyminisztériumban. Felesége magas, elegáns
nő, hihetetlenül elbűvölő mosollyal, aki megpróbálja
összeegyeztetni egy könyvvizsgáló cégnél betöltött statisztikusi
állásának kötelezettségeit azokkal, amelyek egy anyára és egy
leendő államtitkár nejére nehezednek. Mindketten remekül
keresnek. Sophie mértéktartó volt, és nem használta ezt ki,
amikor a munkabéréről tárgyaltak. Valójában eszébe sem jutott,
mivel bőven elég volt neki az, amit felajánlottak. Madame
Gervais a második hónap végén felemelte a fizetését.
Ami Léót illeti, valósággal isteníti Sophie-t. Látszólag ő az
egyetlen, aki minden erőfeszítés nélkül eléri nála azt, ami az
anyjának órákba telne. Léo nem egy zsarnoki igényű
elkényeztetetett kölyök, mint ahogy attól kezdetben tartott,
hanem egy nyugodt, szófogadó kisfiú. Persze neki is megvannak a
maga kedvencei, de Sophie nagyon jó helyen áll a rangsorban.
Igen-igen előkelő helyen.
Minden este, hat óra tájban, Christine Gervais telefonál, hogy
mégkérdezze, mi újság, és hogy zavartan közölje, mikor fog aznap
hazaérni. Először néhány percig a fiával beszélget, utána Sophieval,
akihez mindig megpróbál néhány személyesebb szót is szólni.
Ezek a kísérletek vajmi kevés sikerrel járnak: Sophie minden
különösebb szándékoltság nélkül megmarad a szokásos
általánosságoknál, amelyekben a napi programról való beszámoló
játssza a főszerepet.
Léót minden este pontban 8 órakor lefekteti. Ez fontos.
Sophie-nak nincs gyereke, elvei viszont vannak. Olvas neki egy
mesét, majd az est hátralévő részére betelepszik a hatalmas,
extralapos, minden lehetséges műholdas csatornát fogni képes
televízió elé: Madame Gervais részéről ez egyfajta burkolt
ajándék volt a második hónap végén, miután Sophie-t, bármikor
ért is haza, mindig a képernyő előtt találta. Madame Gervais
többször elcsodálkozott azon, hogy egy harmincéves,
szemlátomást művelt nő, miért éri be egy ilyen szerény állással,
és hogy töltheti minden estéjét a képernyő előtt, akármilyen
óriási is az. Az első találkozásukkor Sophie elmondta, hogy
kommunikációt tanult. Amikor Madame Gervais többet is
szeretett volna erről hallani, Sophie megemlítette neki a
felsőfokú szakképzésben szerzett diplomáját, elmagyarázta, hogy
egy angol tulajdonban álló cégnél dolgozott, azt azonban nem
pontosította, milyen munkakörben. Elmondta, hogy volt férje, de
már nincs. Christine Gervais beérte ezekkel a válaszokkal.
Sophie-t egy gyermekkori barátnője ajánlotta neki, aki egy
alkalmi munkák közvetítésével foglalkozó irodát vezetett, és aki –
valami rejtélyes oknál fogva – már az első találkozáskor
rokonszenvesnek találta a lányt. Aztán meg sürgős is volt a dolog:
Léo korábbi bébiszittere hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés
nélkül távozott. Sophie nyugodt, komoly arca benne is bizalmat
ébresztett.
Az első hetekben Madame Gervais megpróbált óvatosan
tapogatózni, hogy többet is megtudjon az életéről, de aztán
tapintatosan felhagyott a kérdezősködéssel, a válaszokból ugyanis
azt érezte, hogy „egy eltitkolt, szörnyű tragédia” dúlta fel Sophie
életét – egy csipetnyi romantika mindenkiben fellelhető, még a
nagypolgárság tagjaiban is.
Mire a vízforraló kikapcsol, Sophie, ahogy az gyakran megesik,
teljesen bele van veszve a gondolataiba. Nála ez az állapot sokáig
is eltarthat. Amolyan tudatkihagyás. Az agya mintha
megdermedne egy gondolat, egy kép körül, a tudata, akár egy
kígyó, nagyon lassan rátekeredik, elveszíti az időérzékét. Aztán,
mintha csak a gravitáció visszarántaná, visszazuhan a jelenbe. S
akkor ott folytatódik a rendes élete, ahol abbamaradt. Mindig így
van.
Ezúttal, különös módon, Brevet doktor arca jelenik meg előtte.
Pedig már jó ideje nem jutott eszébe. Nem ilyennek képzelte.
Amikor telefonon beszéltek, magas, tekintélyt parancsoló
férfinak gondolta, ezzel szemben egy aprócska pasas várta a
rendelőben: olyan volt, akár egy közjegyzői írnok, aki
megtiszteltetésnek veszi, hogy fogadhatja a másodvonalbeli
ügyfeleket. Mellette könyvespolc állt, tele csecsebecsékkel.
Sophie ülve akart maradni. Azonnal mondta is, ahogy belépett,
hogy ő nem akar elnyúlni a díványon. Brevet doktor a kezével
intett, olyasformán, hogy ennek semmi akadálya. „Itt nem kell
lefeküdni” – tette hozzá. Sophie úgy-ahogy elmagyarázta neki a
problémáját. „Vegyen egy noteszt!” – rendelkezett a doktor.
Sophie-nak fel kellett jegyeznie mindent, amit csinált. Mert
lehet, hogy csak „felfújja” az emlékezetkieséseit. Igyekezni kell
tárgyilagosan nézni a dolgokat, mondta Brevet doktor, így
„pontosan felmérheti, mit felejt el, mit veszít el.” Sophie nekiállt
tehát, hogy mindent felírjon. Úgy... három hétig csinálta. A
következő kezelésig. De még ez idő alatt is veszített el dolgokat,
ez idő alatt is megfeledkezett találkozókról, s két órával azelőtt,
hogy elindult volna Brevet doktorhoz, rádöbbent, hogy a
noteszét is elhagyta. Képtelen volt előkeríteni. Pedig mindent
fölforgatott érte. Aznap volt, hogy megtalálta Vincent
születésnapi ajándékát? Azt, amiért hiába tett tűvé mindent
akkor, amikor meg kellett volna lepnie vele.
Minden összezavarodik, az élete merő zűrzavar...
Vizet önt a bögrébe, és végigszívja a cigarettáját. Péntek van.
Nincs iskola. Általában csak szerdán vigyáz egész nap Léóra, meg
néha hétvégén. Elviszi ide-oda, a kedvüktől és az alkalomtól
függően. Eddig, bár gyakran összezördültek, nagyon jól elvoltak
ők ketten. Vagyis minden rendben.
Legalábbis rendben volt addig, amíg valami zavaros, majd
egyre nyugtalanítóbb érzés nem kezdett motoszkálni benne. Nem
akart jelentőséget tulajdonítani neki, megpróbálta elhessegetni,
mint valami szemtelen legyet, ám csökönyösen visszatért. A
gyerekkel való viselkedésére is rányomta a bélyegét. Eleinte még
semmi riasztó nem történt. Csak lappangott valami, csöndesen.
Valami titok, ami mindkettőjüket érinti.
Addig, amíg hirtelen ki nem derült számára az igazság, tegnap,
a Dantremont téren.
Ez a május vége gyönyörű volt Párizsban. Léo fagylaltot kért.
Sophie leült egy padra, nem érezte jól magát. Először annak
tulajdonította a rosszullétet, hogy a téren voltak, amit
kifejezetten utált, mivel azzal ment el az ideje, hogy elkerülje a
családanyákkal való társalgást. A rendszeresen idejáró anyukák
meg-megújuló kísérleteit sikerült visszavernie, ők mostanában
már messziről elkerülik, de továbbra is meggyűlik a baja az
alkalomszerűen idetévedőkkel, az újakkal, az éppen csak erre
sétálókkal, a nyugdíjasokról nem is beszélve. Ki nem állhatja a
teret.
Egy magazint lapozgat szórakozottan, amikor Léo eléáll.
Minden különösebb szándék nélkül néz rá, a fagyiját nyalogatva.
Sophie viszonozza a pillantását. És ekkor, pontosan ebben a
pillanatban megérti, hogy többé nem titkolhatja el önmaga előtt
azt, ami immár bizonyossággá vált: megmagyarázhatatlan módon
gyűlölni kezdte a gyereket. Léo még mindig mereven bámul rá,
és Sophie rémülten veszi tudomásul, hogy mindaz, ami hozzá
tartozik – angyalarca, mohó szája, bárgyú mosolya, nevetséges
öltözéke –, mennyire elviselhetetlenné vált számára.
„Elmegyünk” – mondta neki, mintha csak azt mondta volna:
„Elmegyek.” A fejében újra beindult a gépezet. Kihagyásaival,
hézagaival, üresjárataival, abszurditásaival... Amíg sietős
léptekkel halad Léóék háza felé (a gyerek panaszkodik, hogy túl
gyorsan megy), mindenféle képek rohanják meg, teljes
összevisszaságban: Vincent fának csapódott kocsija és a
rendőrautók kéken villogó lámpái a sötétben, a karórája egy
ékszeres doboz mélyén, Madame Duguet lépcsőről lezuhanó
teste, a ház riasztója, amint az éjszaka kellős közepén felvijjog... A
képek föl-alá vonulnak előtte, újabbak is, meg régiek. A szédítő
gépezet újrakezdte örökös munkáját.
Sophie nem tartja számon, mióta tart az őrülete. Olyan régen
kezdődött... Bizonyára a sok szenvedés miatt van, de úgy érzi,
mintha már kétszer annyi ideje tartana, mint valójában. Eleinte
csak enyhe lejtő volt, aztán ahogy teltek a hónapok, egyre inkább
az lett az érzése, mintha teljes sebességgel száguldana lefelé egy
csúszdán. Sophie akkoriban férjnél volt. Az még az előtt volt,
hogy... szóval előtte. Vincent nagyon türelmes férfi volt.
Valahányszor Sophie visszagondol rá, egymásba mosódó képek
sorában jelenik meg előtte: a fiatal, mosolygós, örökké nyugodt
Vincent összeolvad az utolsó hónapok elgyötört vonású, fakó
arcú, üveges szemű Vincent-jával. A házasságuk kezdetén
(pontosan maga előtt látja a lakásukat: elgondolkodtató, hogyan
tud ugyanabban a fejben együtt élni annyi apró részlet és oly sok
hiány) Sophie még csak szórakozott volt. Vincent többször
mondta is: „Sophie szórakozott”, de a lányt ez nem zavarta, mivel
világéletében az volt. Később viszont a szórakozottsága
furcsasággá változott, s néhány hónap alatt minden durván
szétesett. Elfelejtett dolgokat, embereket, találkozókat, elkezdte
elveszíteni a holmijait, a kulcsait, a papírjait, hogy hetekkel
később a leglehetetlenebb helyeken találja meg őket. Nyugodt
természete ellenére lassan Vincent is egyre feszültebbé vált. Amit
meg is lehet érteni. Ez már neki is túl sok volt... Sophie
elfelejtette bevenni a fogamzásgátlóját, nem tudta, hová pakolta
el a születésnapi ajándékokat, a karácsonyfadíszeket... Az ilyesmi
még az erősebb jelleműeket is kiborítja. Sophie erre mindent
elkezdett felírni, egy elvonókúrán lévő drogos aggályos
gondosságával. Elvesztette a noteszeit. Elvesztette az autóját, a
barátait, lopásért letartóztatták, zavarai apránként életének
minden területét megfertőzték, és akár egy alkoholista, elkezdte
eltitkolni a kihagyásait, elkezdett csalni, színlelni, hogy se
Vincent, se más ne vegyen észre semmit. Egy szakember kórházi
kezelést javasolt. Nem egyezett bele. Aztán a halál is betolakodott
az őrületébe.
Sophie csak megy, megy, közben kinyitja a táskáját, belenyúl,
remegő kézzel cigarettára gyújt, mélyen beszívja a füstöt.
Lehunyja a szemét. A fejét betöltő zsongás és a kínzó rosszullét
ellenére észreveszi, hogy Léo nincs mellette. Hátrafordul, és látja,
hogy messze lemaradt, összefont karral, dacos arccal, konokul áll
a járdán. A duzzogó gyerek láttán, ahogy ott áll lecövekelve a
járda közepén, rettenetes düh fogja el. Visszamegy, megáll előtte,
és lekever neki egy csattanós pofont.
A pofon hangjára riad fel. Elszégyelli magát, körülnéz, látta-e
valaki. Sehol senki, az utca kihalt, csak egy motor halad el lassan
mellettük. Ránéz az arcát dörzsölgető gyerekre. A kisfiú állja a
pillantását, nem sír, mintha homályosan érezné, hogy ez nem is
igazán neki szólt.
– Hazamegyünk – vetette oda neki ellentmondást nem tűrő
hangon.
Ennyi volt.
Egész este egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
Mindkettőjüknek megvolt rá az oka. Sophie-ban ködösen
felrémlett, vajon a pofon miatt nem lesznek-e problémái Madame
Gervais-vel, miközben tudta, hogy neki ez valójában teljesen
mindegy. Most már el kell mennie, minden olyan, mintha már el
is ment volna.
Mintha csak szándékosan tette volna, aznap este Christine
Gervais későn ért haza. Sophie a kanapén aludt, a tévében
kosármeccs ment, ordítozással és ovációáradattal kísérve. A
csendre ébredt fel, amikor Madame Gervais elzárta a készüléket.
– Későn jöttem... – mentegetőzött a nő.
Sophie rámeredt a kabátban előtte álló alakra. Egy kásás
„nem”-et préselt ki magából.
– Itt marad éjszakára?
Amikor későn ér haza, Madame Gervais mindig felajánlja neki,
hogy aludjon ott, ő nem fogadja el, Madame Gervais erre kifizeti
a taxit.
Sophie előtt egy pillanat alatt lepergett a nap végének filmje,
az esti hallgatás, az egymást kerülő tekintetek, Léo komoly arca,
ahogy türelmesen hallgatja a mesét, de szemlátomást másutt jár
az esze. Látszott rajta, mennyire kelletlenül fogadja az utolsó
puszit, úgyhogy Sophie-nak ki is szaladt a száján:
– Semmi baj, kis bogaram, semmi baj. Ne haragudj...
Léo biccentett a fejével. A felnőtt élet durván betört az ő kis
világába, s úgy tűnt, ez kimerítette. Azonnal el is aludt.
Ez egyszer Sophie beleegyezett, hogy ott aludjon, annyira úrrá
lett rajta a levertség.
Sophie két keze közé fogja a kihűlt teásbögrét. Nem lepődik
meg a könnyein, melyek súlyosan gördülnek le a parkettára. A
másodperc töredékéig felvillan benne egy kép, egy faajtóra
szögezett macska teste. Egy fekete-fehér macskáé. Aztán más
képek jönnek. Csupa halott. Sok a halott az ő történetében.
Itt az idő. Rápillant a konyhai faliórára: 9 óra 20. Észre sem
vette, hogy még egy cigarettát meggyújtott. Idegesen elnyomja.
– Léo!
Megriad a saját hangjától. Szorongást hall benne, bár nem
tudja, miért.
– Léo?
Besiet a gyerek szobájába. Az ágyon felpúposodik a takaró,
olyan, mint egy hullámvasút. Megkönnyebbülten fellélegzik,
halvány mosoly fut át az arcán. A félelme eloszlott, s ez
akaratlanul is valami gyengéd hálafélét vált ki belőle.
Közelebb lép az ágyhoz:
– Nahát, hol lehet ez a kisfiú?
Megfordul.
– Talán itt van.
Könnyedén becsapja a fenyőszekrény ajtaját, fél szemmel az
ágyat figyelve.
– Nem, a szekrényben nincs. Akkor talán a fiókban...
Kihúzza és visszatolja a fiókot, egyszer, kétszer, háromszor:
– Ebben nincs... Ebben sincs... Semelyikben sincs... Hová
bújhatott?
Az ajtóhoz megy, és valamivel hangosabban azt mondja:
– Hát, mivel itt nincs, akkor én megyek is...
Zajosan becsukja az ajtót, de benn marad a szobában, és az
ágyat lesi, a takaró formáját. Egy mozdulatra vár. Rossz érzés
fogja el, összeszorul a gyomra. Lehetetlen formája van a
takarónak. Sophie ott marad, mozdulatlanná dermedve, a
szeméből újra könnyek törnek elő, de ezek nem ugyanazok a
könnyek, ezek a régi könnyek, azok, amelyek a volánjára bukott
vérző férfitestre csorogtak, azok, amelyek a kezére hulltak,
amikor a lépcsőn lezuhant idős asszony hátát simogatta.
Gépies léptekkel az ágyhoz megy, és egyetlen mozdulattal
felrántja a takarót.
Léo tényleg ott van alatta, de nem alszik. Meztelenül gubbaszt,
bokához kötözött csuklóval, feje a térdei közé hajlik. Az arca
profilból látszik, borzalmas színe van. A pizsamáját használták
arra, hogy erősen megkötözzék. A nyakán egy cipőfűző, olyan
szorosan meghúzták, hogy mélyen belevág a húsba.
Sophie az öklébe harap, de a hányást nem tudja visszatartani.
Előrehajol, éppen csak sikerül elkerülnie, hogy ne hányja le a
gyerek testét, de közben kénytelen rátámaszkodni az ágyra. A kis
test feléje dől, Léo feje a térdének koccan. Olyan szorosan öleli
magához, hogy mindketten lezuhannak az ágyról.
És most ott ül a földön, hátát a falnak döntve, s mellette Léo
élettelen, jéghideg teste... Saját üvöltése úgy feldúlja, mintha csak
másvalakiből törne elő. Lenéz a gyerekre. A szemét
elhomályosító könnyfüggöny ellenére látja, mennyire tönkretette
a halál. Gépies mozdulattal simogatja a kisfiú haját. Sápadt, foltos
arca felé fordul, szeme mereven bámul a semmibe.

Angeli Marina: Vérkönny -részlet-

Alaszka
Nem tudtam megszokni a szánhúzó versenyek izgalmát, az adrenalin intenzíven pulzált az ereimben. Kutyáim eszeveszett sebességgel száguldottak a végtelennek tűnő hómezőn keresztül. Hazatértem, a fehérség birodalmába.
Sam mögöttem tartotta az iramot, és már–már sikerül megelőznie szánomat, mikor egy vágtázó farkas falka csörtető hangjára lettem figyelmes. A falkavezér gyönyörű állat volt, fenséges bundáján szikrát vetettek a felverődő hópelyhek. Ismerősnek tűnt, hozzám tartozónak. A csapat többi tagja maradéktalanul megbízott benne, életük árán is követték volna őt, ha kell, a világ végére is. Úgy éreztem, még soha nem találkoztam ilyen feltétel nélküli bizalommal, önzetlen ragaszkodással. Aztán, szinte pillanatok alatt eltűntek a szemem elől, és bele– vesztek a hómező távoli horizontjába.
Figyelmem lankadását Sam kihasználta és őrült tempót diktálva száguldott el mellettem.
Mosolyogva csapott rá ostorával a vezérhímre, aki még jobban fokozta a tempót. Az állatok izmai megfeszültek, a könnyű szán ide–oda sodródott a hóbuckák között. A cél már nem volt messze, a mezőny jócskán leszakadva haladt mögöttünk. Az utolsó száz métert fej–lej mellett tettük meg, de végül, kutyáimnak hála, könnyedén futottam be a célba.
Sam az eszkimók őszinte, baráti mosolyával gratulált.
– Elfáradtál? – kérdezte zihálva.
– Rettentően – válaszoltam kimerülten –, már legalább kétszáz éve nem fáradtam el ennyire – nyögtem.
– Gyere Iris, meghívlak egy italra, rád fér – ajánlotta fel Sam.
– Menjünk! – feleltem, és határozott léptekkel elindultam a csehó felé.
Alaszkában a kocsmák egy sémára épülnek, a söntés mindig a bejárattal szemben áll, így könnyebben ki lehet ebrudalni az alkalmatlankodó vendégeket, akik, hála a külföldieknek, nem is voltak kevesen.
– Rég jártál nálunk – mondta homlokát ráncolva.
– Gondterheltnek tűnsz. Mi a baj, Sam? – kérdeztem aggódva
– Elszaporodtak a farkasokra vadászó ragadozók – suttogta vészjóslóan.
– Akkor épp jókor jöttem, remélem, tudok segíteni. De mi van a többiekkel?
– Nem boldogulnak, ez már meghaladja a képességeiket – mondta elkeseredetten, és meggyújtotta a pipáját. – Lestort miért nem hoztad magaddal?
– Lestornak más, szintén súlyos problémákkal kell megküzdenie.
Skóciában egész családok tűnnek el nyomtalanul – válaszoltam nyíltan a szemébe nézve.
–– Fáradtnak látszol, Iris. Sok a gondod mostanság?
– Csak a szokásos. A „hogyan tartsuk fenn az egyensúlyt a természetben" problémakör foglalkoztat – sóhajtottam.
– Sokan vannak odaát?
– Sajnos egyre többen és egyre vérszomjasabbak. Nestor is súlyosan megsérült, nehezen tudtam összerakni öreg csontjait. Rufus és bandája egyre kegyetlenebb és már a gyerekeket sem kímélik, egész családokat irtanak ki az éj leple alatt – dohogtam.
– A rendőrségnek ez nem szúr szemet?
– Azt hiszik, hogy sorozatgyilkossal van dolguk, és ebben nem is tévednek. O a világ legprofibb sorozat gyilkosa, és még DNS mintát sem hagy hátra – mondtam tárgyilagosan, aztán hirtelen témát váltottam. – Sam, össze tudnál hozni számomra egy találkát Öreg Medvével?
– Megpróbálom, de nem ígérek semmi biztosat, mostanában zárkózottan él, kerüli a nyilvánosságot. – Nézd csak, ott érkezik az italunk, jól fog esni – mondta és vidáman a kezemre paskolt.
Nagyot kortyoltam a whiskyből. Az erős ital végig égette a nyelőcsövemet és felforrósította a gyomromat, jóleső melegség járta át minden porcikámat.
– Gyere, elkísérlek a kuckóhoz, megérdemlünk egy kis pihenést,
mielőtt munkához látunk – mondta mosolyogva.
Az éjszakát egy igazi jégkunyhóban töltöttem, a kúp alakú építményt hóból és jégből tapasztották össze. Fekhelyül állati szőrmék szolgáltak, melyek közvetlenül a jeges földön hevertek. Lefeküdtem a medvebőrre, gondosan betakaróztam és óvatosan eloltottam az olajlámpát, ügyelve arra, hogy a fókazsír ki ne fröccsenjen. Behunytam a szememet és próbáltam elaludni. A távolból farkasok üvöltése hallatszott, az emlékek sokasága hirtelen tört rám.
– Konstantin – suttogtam a sötétben és az álom magába zárt.

P.C.Cast Kristin Cast: Megperzselve (Éjszaka háza 7.)

Röviden a könyvről:

A brutális gyilkosság új helyzetet teremt Zoey barátai számára. Mindössze hét napjuk marad arra, hogy megoldást találjanak a problémára. Hamarosan kiderül, hogy Stark az egyetlen, aki segíthet, neki azonban meg kell halnia ahhoz, hogy kapcsolatba tudjon lépni Zoey lelkével. Vajon vállalja ezt az áldozatot úrnőjéért?
Az egyre nagyobb hatalommal rendelkező Neferet mindent elkövet annak érdekében, hogy Zoey soha többé ne keresztezhesse az útját. Sötétségből nyert erejével leláncolja Kalonát, és csak azzal a feltétellel hajlandó szabadon engedni, ha a halhatatlan bukott angyal gondoskodik róla, hogy Zoey örökre eltávozzon az élők sorából.
Eközben Stevie Rae-nek egyre komolyabb problémákkal kell szembenéznie Tulsában. Csak idő kérdése, hogy a vörös vámpírjelöltek mikor szereznek tudomást Rephaim létezéséről, márpedig az mindkettőjük számára végzetes következményekkel járhat…

Vélemény:
Az előző könyv sokkoló végének következményeivel folytatjuk no meg a probléma megoldásával. Nagyon izgalmas bár most tovább tartott elolvasni...(köszönöm a sok tanárnak, akik erre hétre időzítették a tz-ket). Nagyon izgalmas volt bár az előzőeket jobbnak tartom egy picivel, az előző könyvben, ha jól emlékszem, már több szereplő szempontjából láthattunk egyes cselekményeket, Stevie Rae külön szálat képviselt, itt meg majd Zoey lesz egy külön szálacska, de hála a jó istennek nem sokáig ;) Starkot egyre jobban megkedveltem, jó magam is szeretek íjászni (! íjászkodás nincs! nem helyes a használata! nekem is úgy mondták a profik).Szóval Stark nekem szimpatikus, és nagyon jó harcos!
Nagyon tetszik a Túlvilág, az írók világképe (világnézete), pont mostanában volt szó (spanyol) órákon a misztikumokról és egyébb paranormális dolgokról, miben hiszünk, mit hiszünk stb. És ez kb olyan mint a vámpírok különböző sorozatokban...vannak hasonlóságok, de mindegyik másmilyen vámpír. Remélem értitek ^^ ha nem, akkor bocsi ^^
Stevie Rae szála is egyre bonyolultabb, és hát, elég rendesen eltolta a dolgokat, de ennek nagyobb következményei és kibontakozása a következő rész(ekre?) marad. Az előző részben nem igazán kötött le Stevie Rae meg a drágalátos Hollómása..de már nagyon kíváncsivá tett, hogy most akkor mi lesz? Szóval van két cselekményszál, mindegyik elvarratlan :D azaz vár ránk a következő kötet! Majd emlékezzetek ennek a könyvnek utolsó mondatára, amit Nüx mond majd, és totálisan egyetértek!!!

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Megjegyzés: Folyt. köv. Igyekszem ;)

Richelle Mead: Véreskü (Vámpírakadémia 4.)

Röviden a könyvről:

Rose, a montanai Szent Vlagyimir Akadémia dampyr testőrtanonca az érettségi előtt nemcsak a biztonságos akadémia, de az Egyesült Államok területét is elhagyja, hogy felkutassa strigává változtatott szerelmét, Dmitrijt. Az Oroszországba, Szibéria déli részére tévedt Rose-t szerelmén kívül ígérete hajtja: nem hagyhatja életben az élőhalottá, kegyetlenné vált kedvesét. Meg kell ölnie őt... Oroszországban azonban minden más, mint az óceán másik oldalán. Rose nemcsak strigákba botlik, de találkozik a morák ember-szövetségeseivel is, az Alkimistákkal, megismerkedik Dmitrij családjával, összefut egy lélekmágusárnyék csókolta kötelék-párossal, ráadásul állandóan a nyakán lóg egy vélhetően illegális kereskedelmet folytató, láthatóan kivételes hatalommal bíró üzletember is, Abe Mazur. Képes lesz-e Rose végrehajtani ígéretét vagy (szó szerint) feladva életét maga is strigává lesz? Netán egy élőhalott vérszajhája? Ki ez a titokzatos Abe, a vénember? S ha mindez nem volna elég, meg tudja-e menteni a távolból barátnőjét, Lissát egy ellenséges bűbáj hatásától?

Vélemény:

Na hát ez a rész is iszonyat jó lett! Rose Oroszországban köt ki Elvtárs vadászaton. Sajnos az elejá,én nem nagyon jár sikerrel. Aztán jön Sydney az alkimista aki segít neki. Először egy kicsit ellenszenves a csaj, de segít Rosenak a "küldetésében". (Vigyázz milyen ígéreteket teszel, mert még megbánhatod! )Átutazna szinte egész Oroszországon, hogy megtalálják Dimitrij családját és esetleg őt magát is. Dimitrij családja nagyon szimpatikus... kivéve az öregasszonyt. Megtudhatjuk, hogy Rose nem nagyon szereti a vodkát xD... szegény. Na de ott van még Abe az a különös maffiózó... vajon miért akarja, hogy Rose hazamenjen?
Lissa szokás szerint bajban van. Történik egy igazgató váltásunk és ezzel együtt jön Avery. 
Rose szökése Dimitrijtől... hát az gyilkos xD Na de nem Spoilerezek mert úgy már nem izgi :P

Vajon Rose megöli szerelmét, hogy betartsa ígéretét? Lissa vajon megéri a holnapot? És ki az az Abe Mazur? Megtudod ha elolvasod :P

Tartalom:5/5

Szereplők:5/5

Megjegyzés: És a kövi rész már megint nem tudom, hogy ki fogja hozni nektek! De addigis jó olvasgatást! :D

Richelle Mead: A halál csókja (Vámpírakadémia 3.)

Röviden a könyvről:

Rose Hathaway egy hónap múlva tölti be a tizennyolcadik életévét, közeledik nagykorúságának, és érettségijének időpontja is. Ez utóbbi feltétele egy kemény, hathetes terepgyakorlat, amit minden végzős dampyr testőrtanoncnak végre kell hajtania egy-egy főnemesi mora vámpír mellett. Rose nehezen összepontosít feladatára, hisz nem csak elhunyt barátja, Mason jár vissza kísérteni őt, még az a Viktor Daskov is feltűnik, aki korábban Rose barátnőjének, a lélekmágus Lissa Dragomirnak életére tört. Ráadásul a főnemesi diákok intrikáikkal akaratukon és tudtunkon kívül utat nyitnak a Szent Vlagyimir Akadémiába a gyilkos és kíméletlen élőhalott strigák előtt. Rose körül pedig egyre nagyobb a zűrzavar.



Vélemény:

Mead ismét nagyot alkotott! Hozza a megszokott színvonalat, de annál egy kicsit többet. Erre a könyvre sem lehet azt mondani, hogy lapos. Egyszerűen nem tudok rosszat mondani róla! Az események pörögnek: Rose szellemeket lát, jönnek a strigák, Rose terepgyakorlaton van stb. Mondjuk az nagy volt amikor megtudták a terepgyakorlat beosztását... szegény Christian, na meg Rose. De a végére együtt harcolnak a gonosz strigák ellen Dimitrij és Rose még mindig együtt, ebben a részben egy kicsit elmélyítik a kapcsolatukat. Szegény Elvtárs... szomorú a sorsa. És ezzel egy kicsit összetörte Roset. Ezt a fordulatot nem vártuk volna az írónőtől! Ezzel bebizonyította, hogy a szereplők soha sincsenek biztonságban! De a kedvenc szereplőm Adrian :D a rossz szokásai ellenére is (tudom, már mondtam, hogy könyves pasimániás vagyok xD ) ! Na de nem akarok túl sokat elárulni :P Úgyhogy mindenkinek kötelező :P

Értékelés:

Tartalom:5/5

Szereplők:5/5

Megjegyzés: A kövi részt fogalmam sincs, hogy ki fogja hozni... majd kiderül :)

Laurell K. Hamilton: Obszidián pillangó (Anita Blake 9.)

Röviden a könyvről:

„A nevem Anita Blake. Hadd mutassam be Edwardot!” Hivatását tekintve Edward fejvadász. Mindegy, hogy milyen szörnyről van szó, neki csak az a fontos, hogy a hajsza minél hosszabb és véresebb legyen. Edward most Új-Mexikóba viszi Anitát, hogy segítsen neki egy problémás ügy felderítésében. Valami ismeretlen és titokzatos szörnyeteg vérszomjas zombikat gyárt az áldozataiból, ez pedig nem jelent túl sok jót a helyiek számára.
Új-Mexikó kietlen, sivatagos világába csöppenve Anita hamarosan az események sűrűjében találja magát. A rejtélyes gyilkosságok, ősi Azték szertartások, vámpírok és farkasemberek között Anita már nemcsak az életéért küzd, hanem a józan eszéért is, hogy belőle ne válhasson olyan könyörtelen gyilkológép, mint Edward.

Vélemény:

Hát most Anita nagyon is lerója a tartozását Edwardnak! Ebbe a részbe is volt aztán minden: majdnem isten, vámpír vérjaguár, őrült sorozatgyilkos meg minden más! ^^ A történet nagyon jó, nem tudtam unatkozni, mert a dolgok történtek egymás után. Egyszerűen nem tudok betelni L.K.H könyveivel! Nagyon jó írónő! A karakterek is tökéletesek mint mindig :) Olaf alias Otto az őrült sorozatgyilkos... akarom mondani nyugalmazott állami tisztviselő őrült egy fazon az biztos! Bernardo se kispályás. Mondjuk az aranyos volt ahogy Anitát le kiscsirkézte xD és persze ott van még kedvenc Halálunk Edward... aki házasodik O.O Na de nem akarok Spoilerezni mert úgy nem izgalmas a könyv :P De annyit nyugodtan elárulhatok, hogy kötelező mindenkinek :D

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/4

Megjegyzés: És a kövi részt is én fogom hozni. Addig is jó olvasást a könyvhöz ^^

Karen Chance: Átölel az éjszaka (Cassandra Palmer 3.)

Röviden a könyvről:

Cassandra Palmer nemrég a világ első számú látnokává vált, ám ettől nem lett felhőtlenül boldog az élete. Mindaddig, míg Cassie-t és egy vámpír nagymestert – az őrjítően jóképű Mirceát – mágikus kapocs köti egymáshoz, a lány nem ura saját életének.
A varázslatot, mely összeköti őket, csupán egy ősi varázskönyvben, a Codex Merliniben pergamenre vetett igézettel lehet feloldani. A Codex hollétéről azonban manapság senki nem tud semmit, így Cassie-nek ott kell kutatnia utána, ahol még fellelhető volt – a múltban.
A fiatal lány hamar rájön, hogy a Codexet nem véletlenül rejtették el ilyen gondosan. A legendák szerint a könyv olyan varázsigéket is tartalmaz, amelyek az egész világot veszélybe sodorhatják. Ha sikerül felkutatni, az talán megoldást jelenthet Cassie és Mircea helyzetére, de romlást hozhat az egész emberiségnek…

Vélemény:

Hát hűűűűhaaaaa! Szerintem eddig ez volt a legizgalmasabb a három könyv közül! Ebbe a részben aztán tényleg minden volt! Olyan meglepő fordulatokkal amire az ember nem is számított volna! Egyszerűen képtelen voltam letenni. Észre sem vettem és már a könyv végére is értem :( . De hála az égnek van folytatás! 
Cassiék kutatnak a könyv után (ami nem is néz ki könyvnek xD) szépen ugrálva az időben, és halálos ellenségek elől menekülve. Nagyon sok mindent megtudunk a múltról, főleg Mircea és Pritkin nem mindennapi történetét ismerhetjük meg. Pritkin múltja hát hogy is fogalmazzak... ősöreg! És kiderül miért gyűlöli annyira a démonokat és vámpírokat. A geis tovább "szövevényesedik" és mindenki a könyvet akarja: a Szenátus, az istenek, a sötét tündérek egyszóval tényleg mindenki Cassie nyakában liheg. Ugyanis csak ő képes megtalálni a könyv helyét... vagyis ahol volt. Ó és persze még képbe kerülnek a démonok is.
A könyvben a ruhák nekem nagyon tetszettek! Ki ne akarna elvarázsolt ruhákat? Ó és persze az a jól sikerült békamutató... akarom mondani divatbemutató! xD Na meg ahogy "anya" lett Cassie-ből... hát elég jól kezelte a dolgokat! :P Na de mi Pritkin igazából? Sikerül megmenteni Mirceát a haláltól? Ki lép szövetségre kivel? És vajon mindenki túléli a nagy hajszát? Megtudod ha elolvasod! És ez parancs most volt ;D  mivel is kötelezőőőőő ^^

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Megjegyzés: Éééés a kövi részt is tőlem várhatjátok, amint megkaparintom a könyvet ^^

P.C. Cast és Kristin Cast: Megkísértve (Éjszaka háza 6.)

Röviden a könyvről:

Zoey azt hitte, sikerült végleg megszabadulnia Kalonától és Neferettől, de tévedett. Bár Tulsában béke honol, ellenségei már egy lépéssel előtte járnak: Nüx Tanácsa elé járulnak, hogy a vámpírvilág vezetőit is maguk mellé állítsák. Így hát Zoey-nak és barátainak nem marad más választásuk - nekik is Velencébe kell utazniuk, hogy megakadályozzák a katasztrófát. Stevie Rae azonban nem tart velük, Tulsában marad, hogy megpróbálja rendezni sötét titkait, melyek lassan felemésztik.

Vélemény:

Hihetetlen!!! Nos, ez a könyv iszonyat jó skacok!! Egy részen belül annyi minden változott...(beismerem Erik tényleg egy seggfej) szóval alaposan megváltoztatta az elképzeléseimet egyes szereplőkkel kapcsolatban. Megnézném ezt a Kalonát élőben ;) Számomra ez a személy (bocs, bukott angyal) egy rejtély, egyszerűen nem tudom, mit gondoljak róla...egyenlőre szerintem a rossz oldal felé hajlik. A könyv 2 cselekmény szálra bomlik: Stevie Rae és a vörösök kalandjai Tulsában és Zoey csapata Velencében, mindkettő nagyon érdekes, némiképp összefonodik a két száll, de egyelőre nem sok kapcsolatot látok a két eseményszál között, mármint számomra egy kicsit furcsa...nem tudom megmagyarázni pontosan, majd a következő kötetből kiderül. A vége, gyerekek, én behaltam!!! Engem sokkolt a vége, annyira kíváncsi vagyok, hogy most vajon mi fog történni? Istenem, istenem, istenem!!! Még jó, hogy megvan a folytatása, mert én belehalnék a várakozásba (mármint, ha ez frissen kiadott rész lenne akkor ugye kb egy évet biztos várni kéne a folytatásra), szóval érdemes beszerezni őket, hogy rögtön "nyúlhass" a következő kötetért ;D Mindenkinek ajánlom!!

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Megjegyzés: Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mi lenne ha ebből film készülne? Nos, én nagyon örülnék neki, bár nehéz lenne megoldani és gyorsan kéne forgatni, mert elég sok rész van. Mi a Ti véleményetek?

Karen Chance: Árnyak vonzásában (Cassandra Palmer 2.)

Röviden a könyvről:

A Megérint a sötétségből megismert Cassandra Palmer, a hétköznapinak egyáltalán nem mondható lány. Különböző evilági és természetfeletti kalandjai nyomán a világ legbefolyásosabb jövőbelátója, azaz Pythia lett. Bár ezt a kiváltságot rendszerint csak hosszú évekig tartó felkészítés végén lehet elnyerni, de Cassie személyéhez fűződő, finoman szólva is szokatlan események és körülmények a jelen esetben felgyorsítják a folyamatokat. Ezáltal egyik pillanatról a másikra olyan hatalom birtokába jut, amelyet minden mágus, vámpír, sőt még?az Erdők Népe is szeretne maga mellé állítani – vagy végleg eltörölni.
Cassie sorsa ilyenformán nemhogy rendeződne, inkább még bonyolultabbá és kiszámíthatatlanabbá válik. Szerencsére leghűbb segítőtársa, egy néha kifejezetten kóbor szellem támogatására és tanácsaira mindig számíthat, igaz, olykor erősen kétséges, hogy csakugyan akkor jár-e jobban, ha megfogadja a tanácsokat. A frissen posztjára került Pythia konfliktusokba keveredik Pritkinnel, a hadmágussal, aki rendszeresen kritizálja a döntéseit, holot? ugyanazért az ügyért harcolnak. Vagy mégsem…? A MÁGUS, azaz a Metafizikai Lények Állandó Gyűlésének Újkori Szövetsége hol titokban, hol meg nyíltan ellenszegül Cassie akaratának. A vámpírok oldaláról is jó néhány ismerős arc bukkan fel. Szerepet kap Louis-César, a bajnok, aki hűvös eleganciával végez bárkivel – persze egy első szintű nagymestertől ez szinte el is várható. Megjelenik Mircea, Drakula gróf testvére, aki körül mindig felforrósodik a levegő. Cassie is ellenállhatatlan vágyat érez, hogy a karja?ban kössön ki, egészen addig, amíg egy meglehetősen arrogáns vámpír mester varázslatot nem bocsát rá, amely elriaszt tőle minden udvarlót.

Vélemény:

És ez a könyv is bekerült az ugyanolyan-színvonalú-mint-az-előző kategóriába! Hát igen még egy nagyon jó könyv Karen tollából! Ebben a részben aztán  minden van, a vámpíroktól az ördögfiakig. Cassi szép kis csapatot hozott össze az biztos... na de Pritkinnel? És képzeljétek! Nem ölik meg egymást. xD  Szegény Cassinek a nyakán van mindenki de elég jól boldogul. Bár Mac-et sajnáltam! Nagyon szimpatikus szereplő volt és a tetkói is nagyon királyak voltak főleg a gyík! És egy kis Myra vadászat. Egyszerűen hibátlan könyv! Mindenkinek csak ajánlani tudom! Na de ki is az a Mac? És valyon elkapják Myrát? Megtudjátok ha elolvassátok ;D

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

 És a kövi részt is tőlem várhatjátok ^^

Alyson Noel: Shadowland (Halhatatlanok 3.)

Röviden a könyvről:

Újra indul a karmakörhinta! Ever életében minden tökéletes lenne, ha Ava árulása folytán nem maradna a nyakán a bosszantó ikerpár, Romy és Rayne. Ha a bosszúszomjas Roman nem tenne újabb aljas kísérletet Ever és Damen szerelmének elpusztítására. Ha nem találkozna egy előző élete szerelmével. Ha nem követte volna el élete legnagyobb baklövését azzal, hogy megitatta Damennel az életmentő elixírt.


Vélemény:

Na igen, ez már jobban sikerült mint a Blue moon! Bár a könyv első fele még mindig unalmas egy kicsit de a második fele már jobb! Ever a könyv elején bénázik egy kicsit, de összekapja magát és előáll a farbával Damen előtt. Hát igen, le sem tagadhatnánk, hogy a könyv nagyjából az ellenszer hajkurászásáról szól.De kapunk egy új szereplőt is: Jude-ot! (Még több pasi :DDD) Damen egy kicsit idegesítő a siránkozásával, hogy árnyékföldre fog kerülni... és ezzel Ever agyára megy egy kicsit (szerintem megérdemelte! hogy hihetett Roman-nek?) Na de ki is az a Jude? Megtudjátok ha elolvassátok :P

Értékelés:

Tartalom:5/4

Szereplők:5/5

Megjegyzés: A kövi részt vagyis a Sötét lángot is én fogom hozni nektek ^^


Innen rendelhető meg:
PUHA