MÁRCIUS 15.
Szürke az ég; az eső hol rákezdte, hol abbahagyta egész
délelőtt. Csontig hatoló hideg szél fújt, ami napközben csak egyre erősödött,
amíg a kertben álló nagy diófa alsó ágait letördelte és a földre sodorta. Ha a
fa alatt álltam volna, az ágak alatt végzem.
Reggeli után fontam.
Olvastam kicsit, de a varrástól megfájdult a szemem, így nem tudtam sokáig
folytatni. Kicseréltem a nadragulyamagok áztatóvizét.
Apám már két napja
távol van.
MINDIG ÚGY TARTOTTAM, hogy a nadragulya bogyói gyönyörűek.
Ha nem lennének halálosak, selyemszálra fűzném a gömbölyű, fekete
gyöngyszemeket, és úgy hordanám őket a nyakamban.
A magvak majdnem
annyira mérgezőek, mint a bogyók, ahogy Apám ezerszer is figyelmeztetett. De én
óvatos vagyok. Először a magokat tiszta muszlinzsákokba kötöm, és beledobom
őket egy vödör hideg vízbe. Legalább két hétig kell ázniuk, mielőtt el lehetne
őket ültetni, a vizet pedig naponta kell cserélni. Így csinálná az
Anyatermészet is: a hó leesne, elolvadna, és aztán újra leesne. Túl kockázatos
lenne azonban a földben hagyni a magvakat a hideg hónapok alatt, amikor a
madarak fel csipegetnék őket és elszórnák egy távoli mezőn, ahol csak bajt
okoznának. Ehelyett inkább megrendezem nekik a telet, hogy csakis akkor és ott
nőjenek ki, ahol én akarom.
Még ennyi
gondoskodás után is csak néhány mag fog kihajtani, és azoknak a fele
visszahúzódik a földbe. Szép hölgy, hát ennyire szereti a halált? Szép hölgynek
hívom, hiszen ezt jelenti a nadragulya másik neve, a belladonna szó. Különös,
mennyire vonakodik megszületni. Hát nem elég szépséges önnek a mi világunk?
Vagy van talán egy másik, még tökéletesebb hely, ahol inkább élne?
Kinevetem magam;
micsoda bolondos képzelgések ezek! De amikor Apám távol van, be kell érnem
olyan társasággal, ami éppen adódik: egy fecske az ablakpárkányon, egy árnyék a
falon, vagy egy apró, veszedelmes mag. Apám és én olyan sok ideje élünk itt, a
romok között, és ő olyan sokat van távol, ha pedig itthon van, olyan csendes, a
saját gondolataiba merülve, hogy néha még az is megfordul a fejemben, hogy
elveszíthetem a hangom, hiszen nincs mire használnom.
Hadd próbáljam ki.
– Hahó.
– Hahó?
Brr! Ez rémesem
hangzott. Citrombalzsam és ánizstinktúra meggyógyítaná a berozsdásodott
hangomat.
Vagy ha lenne itt
valaki, akihez szólhatnék. Az sem lenne rossz.
Nagyon kíváncsi vagyok, hová mehetett most Apám. Valaki
súlyos beteg lehet, hogy ilyen sokáig van távol otthonról. Apám nem orvos és
nem is „hentes” (így nevezi a sebészeket). De ha a northumberlandiek betegek,
legyenek bár nemesek vagy egyszerű népek, Thomas Luxtonért küldenek. Nagy
ritkán, amikor Apám megengedi, hogy elmenjek a piacra, és szemembe húzott
csuklyában az emberek között járjak (mert azt nem akarja, hogy bárkivel szóba
álljak, mert szerinte megpróbálnák kicsalni tőlem a mestersége titkait),
hallom, amit az emberek beszélnek:
– Jobban jársz
Thomas Luxtonnal, mint azokkal a parádés doktorokkal, akik egyetemre jártak, és
az ember bőrét leégetik a kenőcseikkel, a véredet meg vödörszámra csapolják.
– Orvosok! Ha csak
annyit mondasz nekik, hogy a torkod fáj, máris a lábadat akarják levágni!
– Lehet, hogy fura
bogár ez a Luxton, de legalább ő nem éget meg, és nem szívatja piócákkal a
véredet. Luxton régimódi, jó módi…
– …boszorkány módi –
teszi hozzá valaki félelemmel teli hangon.
De Apám már csak a
boszorkányság gondolata miatt is zsörtölődne. Az emberek gyógyszerésznek
nevezik, de ő tudós embernek és „szerény kertésznek” tartja magát. Így, itt, a
kőkunyhónk előtti ágyasokban termeszti az összes növényt, amire szüksége van a
gyógyszereihez. Egy fallal elkerített, különálló kertben más növényeket is
termeszt egy magas vaskapu mögött. A kapu mindig zárva, a láncon nagyobb lakat
lóg, mint az öklöm.
Amikor kicsi voltam,
Apám minden reggel és este figyelmeztetett, nehogy eszembe jusson a zárt kertbe
menni, egészen addig, amíg már annyira féltem, hogy álmomban is kígyók elől
menekültem. A kígyók vastag fémlánccá fonódtak össze, állkapcsuk zárként
kattogva nyílt ki és csapódott össze a lábamon, akármilyen gyorsan is futottam.
Végül megkérdeztem Apámat:
– Miért nevelne
bárki is olyan mérgező növényeket, amiket fallal kell elzárni? Miért nem csak a
jó növényeket tartjuk, és hagyjuk, hogy a rosszak elfonnyadjanak és
elpusztuljanak?
– A növények a
természet részei; se nem jók, se nem rosszak – válaszolta Apám, miközben a
térdére vont. – Rajtunk múlik, hogy jóra vagy rosszra használjuk őket. Ugyanaz
a növény, amely megbetegíthet és megölhet egy hozzád hasonló ártatlan kislányt,
meg is gyógyíthat egy fiatalembert a tífuszból vagy egy csecsemőt a himlőből.
Ezzel azonban nem
értem be:
– De akkor mégis
miért tartasz néhány növényt külön?
– Miattad,
Jessamine. Mert te még csak gyerek vagy. Amíg nem leszel olyan idős, hogy tudd,
mihez nyúlhatsz hozzá és mihez nem, mit kóstolhatsz meg és mit nem, addig a
legerősebb növényeket a kapu mögött tartom, ahol nem bánthatnak.
– Nem kell bezárnod
a gyógyszerkertet, Apa – próbáltam hízelegni. – Ha azt mondod, ne menjek be,
akkor biztosan nem is fogok bemenni.
– Ha biztosan nem
fogsz bemenni – válaszolt Apám mosolyogva –, akkor a lakat létezése a
legkevésbé sem kell, hogy zavarjon téged.
Még soha nem nyertem
vitát Apámmal szemben, de ez nem a próbálkozás hiányán múlott.
Teszek még szenet a tűzre, és új gyertyát gyújtok a
varráshoz. Még bőven délután van, de az eget sűrű felhők borítják; olyan homály
van, mint szürkületkor.
Bárhol legyen is,
Apám bizonyára keményen dolgozik. Remélem, nem gyermek beteg. Nem mintha
túlságosan ellágyulnék a beteg emberektől: igazából szeretek Apámmal tartani,
amikor betegeket látogat. Szeretem nézni, hogyan hánykolódnak az emberek,
amikor magas lázzal küzdenek, vagy hogyan nyögnek és sóhajtoznak a nők,
miközben világra hozzák gyermekeiket, míg Apám kikeveri a megfelelő orvosságot,
ami enyhíti a fájdalmaikat.
De sok munka van a
ház körül, különösen a tavasz közeledtével. Most, hogy már elég idős vagyok,
hogy ellássam a ház körüli teendőket és gondozzam a kertet, Apám általában nem
visz magával.
Itt vagyok hát,
mindössze a kézimunkakosaram és a szép hölgy ázott maggyermekei a társaságom. A
nadragulyának egy nedves, árnyas hely lesz a legjobb, a kőfal mellett; Apám
legalábbis így mondja. Én magam soha nem láttam, hogy ott nőtt volna, ugyanis még
mindig nem léphetek be a gyógyszerkertbe. Túlságosan veszélyes, még túl fiatal
vagyok, túl keveset tudok. Apám megingathatatlan, mint egy kőszikla, és nem
hajlandó változtatni a véleményén. Én azonban tanulni akarok. Egyelőre beérem
azzal, hogy a könyveit lapozgatom, és megvizsgálom a növényfajtákat, amiket
hazahoz.
Így ismertem meg a
nadragulyamagvakat is. Apám minden ősszel összegyűjti a buja, tintafekete
gyümölcsöket, és egy befőttesüvegben tárolja őket, amit egy magas polcon tart a
dolgozószobájában. Tél végén aztán elővesz néhányat, és óvatosan felvágja őket,
hogy hozzáférjen a magokhoz.
Ez az első év, hogy
rám bízta a magok előkészítését.
– Ne feledd,
Jessamine – figyelmeztetett –, hogy egy alomnyi apró gyilkost nevelgetsz.
Ilyen Apám humora,
de tudtam, komolyan kell vennem a figyelmeztetését. Mindig, amikor lecserélem a
vizet, amiben a magok áznak, kesztyűt viselek, és ügyelek, nehogy megérintsem a
szememet vagy a számat. Miután befejeztem, kétszer kezet mosok lúgos
szappannal, a kesztyűket pedig beledobom egy vödör fehérítőbe. Visszateszem a
fedőt a magokat tartalmazó vödörre, jó erős zsineggel átkötöm, és ráírom:
MÉREG.
Ezt akkor is
végigcsinálom, amikor egyedül vagyok, mint most is. De soha nem lehet tudni,
mikor bukkan fel egy csavargó, aki innivalót keres. Azonban még azok is, akik
nem tudnak olvasni, felismerik a MÉREG jelét. Ha nem vesznek róla tudomást,
saját felelősségükre teszik.
Aztán az előző napi
áztatóvizet elviszem messzire a kunyhótól, és beleöntöm egy mocsaras,
elburjánzott növényekkel teli árokba. Olyan sűrűn be van nőve földiszederrel és
tüskés bokrokkal, hogy a herceg birkái és marhái soha nem próbálnának meg onnan
inni, emberek pedig mégannyira sem.
A múlt héten egy
halott macskát találtam az árokparton. De azt hiszem, valami más végezhetett
vele. Még így is, amikor szóltam róla Apámnak, ásott egy gödröt, és azonnal
eltemette a testet, pedig ő nem különösebben barátja a macskáknak.
Mély gödör volt,
olyan, amit emberi sírnak ásnának. A macska apró volt, puha, narancsvörös
bundával. Tudom, hogy puha volt, mert búcsúzóul megsimogattam, de a test hideg
és merev volt, és Apám rám szólt, hogy ne nyúljak hozzá.
Csendben elmondtam
érte egy imát, amíg Apám visszalapátolta a földet a gödörbe. Hamarosan az
utolsó narancsvörös villanás is eltűnt a szemem elől; a gödör gyorsan megtelt.
Egyedül egy kis halom mutatta a helyet; két héten belül azt is benövi majd a
földiszeder.
– Ritkán kap egy
jószág ilyen temetést – mondta Apám, miközben a lapátra támaszkodott. –
Szerencsés egy macska.
Én magam azt
gondolom, a macska szerencsésebb lett volna, ha életben marad. De végül is egy
kóbor állatnak, egy felesleges lénynek az élet nem mindig kellemes, így aztán
Apámnak talán mégis igaza volt.
És természetesen mi
máshogy tartjuk távol az egereket a kunyhónktól.
Apám mindig nevet, amikor a Hulne-apátságot „a kunyhónknak”
nevezem.
– Ez csak rom,
roncs, egy rakás mohos, málladozó szikla – javít ki mindig. De én csak ezt az
egy helyet tudom az otthonomnak, és ki érezné magát otthon romok között? Apám
egyébként is túloz; ahol mi élünk, az nem csak egy rakás szikla, habár igaz,
hogy a hely több száz éves. Nem nagy, de a tágasság érzetét kelti; sőt,
szerintem még a méltóságét is.
Persze, ez nem
meglepő. Apám azt mondja, a házunk régen kápolna volt, azokban az időkben,
amikor a régi apátság állt ezen a földön. Az apátság épületei és földjei
mérföldekre elnyúltak a dombok között addig a messzi-messzi pontig, ahol a
földeknek vége, és elkezdődik az erdő. Ötszáz évig ez a termékeny vidék hemzsegett
az emberektől, állatoktól és az élettől. Ennek azonban vége. Most Apám és én
lakunk a kápolnában; az apátság többi része kőtörmelék, és az összes katolikus
Írországba és Franciaországba ment.
Néha, amikor szép
idő van, elnyúlok egy közeli mezőn, behunyom a szemem, és megpróbálom
elképzelni azt az utolsó, rettenetes napot, az órákat, mielőtt minden
enyészetnek indult. De még Alnwick legidősebb emberének nagyapja sem élt
akkoriban. Nincs senki, aki elmesélhetné, milyen volt az erdő szélén
rejtőzködni – ahogy képzeletemben én tenném – milyen volt rettegve figyelni,
ahogy a király katonái darabokra zúzzák az ősi épületet, egyik falat a másik
után, egyik követ a másik után, és aztán levadásszák a menekülő szerzeteseket,
mint megannyi szerencsétlen nyulat.
Apám gyakran mondja,
jobb lett volna, ha a kápolnát rombolják le, és a szerzetesek könyvtárát
hagyják meg helyette, de én úgy szeretem az otthonunkat, ahogy van: a hosszú,
szögletes, durván megmunkált kőtömbökből álló építményt. Apám még régen
szobákra osztotta a ház belső részét. Az én hálókamrám apró; egy hosszú
lépcsősor tetején nyílik a régi harangtoronyban. A földszinten van apám
hálókamrája, a dolgozószobája és egy nappali, ahol étkezni szoktunk. Itt írom a
kerti naplómat is minden dolgos nap végén.
A nappali a
legnagyobb az összes szoba között, és ez hasonlít leginkább templomra. Magas,
bolthajtásos mennyezete van, és nagy, íves ablakai, amelyekben Apám szerint
régen ólomüveg képek voltak. Most egyszerű, vastag, apró táblákra osztott üveg
van bennük. Szép időben a nap bevág az ablaktáblákon, és keskeny, fénylő
ösvényeket vetít a padló sötét faburkolatára.
Kiskoromban ezeken a
fényösvényeken ugróiskoláztam. – Ha át tudom ugrani a fényt, anélkül, hogy
belelépnék, Mama élni fog – fogadkoztam. – De ha a lábam érinti a fényt, meg
fog halni.
A lábam soha, de
soha nem ért bele a fénybe, erre a mai napig esküszöm – de Mama akkor is
meghalt.
Ó, hogy sírtam! Csak
négyéves voltam akkor, így talán ez a kitörés megbocsátható. De arra emlékszem,
hogy Apám hangja nyugodt maradt.
– Ez az élet rendje
– magyarázta nekem akkor. – Minden élő meghal, amikor eljön az ideje. Nem
számít, mit teszünk, vagy mit érzünk, a természet végül mindig megkapja, ami az
övé.
Apám mindig olyan
erős és bölcs. Néha azt kívánom, bárcsak én is olyan lennék. Bárcsak el tudnám
fogadni azt, hogy ami módon a végzet elrendezi a dolgokat, az helyes és jó, és
az, ahogy itt élek Apámmal, varrok és főzök és művelem a kertet, és talán,
amikor elég idős leszek – talán, hallom magamban Apám hangját –, megtanulhatok
segíteni neki, ahogy most a nadragulyamagokkal segítek; hogy ez pontosan olyan,
amilyennek az életemnek lennie kell.
De máskor, ha
megérzem a sütés illatát, vagy eszembe jut egy kedves mosoly, vagy különösen,
amikor magányos téli estéken senki nem énekel nekem altatót, titokban Mama után
sírok, és eltölt valamiféle harag, aminek nem tudok nevet adni.
Habár, ahogy múlnak
az évek, ez egyre ritkábban történik meg.
