5.fejezet

- Jó napot zöldfülűek! – mi zöldfülűek? Na jó kivéve a többieket.- Krelling vagyok a kiképző tisztjük. Ő itt mellettem ennek a szövetségi csoportnak a vezetője Mr.Koh. 

- Üdvözlöm önöket a szervezetben! Remélem, hogy eredményes lesz a kiképzésük és alacsony a halálozási arányuk. – és ezt nem viccnek szánta. Eldobom az agyam, mibe keveredtünk? – Ó! És gratulálok Angyalok! Rég láttam már olyan embert aki ilyen gyorsan és kíméletlenül kiütött volna valakit! Örülök, hogy a csapatomban lehettek! - mosolyodott el

-Mi is örülünk, hogy itt lehetünk és hogy elfogtak minket! –örvendeztem. Mr.Kiképző tiszt elég rondán nézett rám. Ha pillantással ölni lehetne már rég elföldeltek volna az biztos.

-Rendben, akkor a kiképzésről néhány szót szólnék. Az első hónapban az erőnlétüket és az álló képességüket fejlesztjük. Utána a harci tudásukat. Megtanulnak boxolni, karatézni, taekwondozni, dzsúdózni és egyéb harc művészeteket is elsajátítanak. Végül pedig a fegyver használatukat fogjuk javítani. Ez lesz a lakhelyük az elkövetkezendő 2  és fél hónapban! Készüljenek fel, hogy nem fognak unatkozni! Holnap kezdünk! Kérdés van?

-Igen, lenne egy! Hazamehetnénk a cuccainkért? – kérdeztem. Kiképző tisztünk a főnökre nézett segítségért. – csak azért mert ezeken a ruhákon kívül amik rajtunk vannak semmink sincs. Egyenesen a rendőrségről hoztak minket.

-Rendben. Engedélyezem, hogy elhagyják a létesítményt és szövetségi kísérettel elhozzák amire szükségük van.

-Köszönjük! – mondta Ell vidáman.

Öt perccel később már megint a liftben voltunk három szövetségivel és készültünk elhagyni az épületet. Most egy kisbusszal indultunk útnak. Újabb órákig tartó kocsikázás várt ránk. Az út csendesen telt, még azt se kérdezték meg, hogy hol lakunk. Egyenesen az „Ell rezidenciához” vittek minket, ahol ott állt anyám kocsija. Istenem! Tudom, hogy gyilkos vagyok, de ezt még én sem érdemlem meg! Megálltunk és felkészültem rá, hogy most végem. Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk az ajtó felé. Még a lépcsőn se mentünk fel, amikor kivágódott a bejárati ajtó és két vérengző bestia repült felénk… helyesbítenék szerető anyáink jöttek felénk.  A szövetségiek körülálltak minket. Tudhattak valamit, vagy csak túl sok anyát láttak már. Ki tudja, hogy ők mivel találkoztak már. Kedves édesanyáink egyszerre kezdtek el kiabálni… és csak mondták a magukét. Még szerencse, hogy nem értettünk belőle semmit mert egymás szavába vágtak.

-Hölgyeim! Nyugodjanak meg és engedjenek be minket, ha szabad kérnem. – bátorságra vall, hogy vérengző anyákat félbe mer szakítani. Bátor szövetségi lehet.

-Hogy nyugodjunk meg? Nyugodjunk meg? A lányainkat letartóztatták! Mégis hogy tudnánk megnyugodni? – ordibálta az anyám.

-Eressz már be minket anya! Csak a cuccainkért jöttünk. – Szólaltam meg. Na ez mekkora hülyeség volt! Ha pillantással ölni lehetne...

-Te csak hallgass!

-Nem siethetnénk egy kicsit? Mert itt ki fog robbanni a következő világháború! – súgta oda Ell a mellette álló férfinak.

-Kérem asszonyom! Ne akarja, hogy erősítést kelljen hívnunk!- ez hatott. Anyám hirtelen megfordult és beviharzott az ajtón. Mrs.Park követte a példáját.

-Menjünk! Önök is jönnek vagy megvárnak minket?-kérdeztem. Az ember semmiben sem lehet biztos. Reméltem, hogy azt válaszolják jönnek. És milyen igazam lett!

-Megyünk, csak utánatok. –vigyorodott el a szövetségi.

Ell szobája kész csatatér volt. Minden kihúzogatva, összetúrva, széthányva… mintha csak egy tornádó söpört volna keresztül a szobában. A fegyvereket nem találták meg. Már amennyire meg tudtam állapítani a nagy kupiban. A deszkák érintetlenül hevertek a helyükön. Mellettem Ell elsápadt. Mindig is imádta a rendet. Már ovis korunkban is imádott rendet rakni. A szobája volt a mi menedékünk és most romokban hever. Nem csodálom, hogy mindjárt elájul. Gyorsan oldalba böktem, ami hülye ötlet volt. Akkorát ugrott, hogy azt hittem átrepül a plafonon.

-          Hé Ell! Nyugi, oké? Mély levegő… - próbáltam megnyugtatni

-          Szedjük össze ami kell és tűnjünk el innen!

-          Mindent viszünk? Játékokat is?

-          Persze! Csak nem hagyom itt őket! Vissza se akarok ide jönni!

Elindultam a szekrény felé és kerestem két nagy utazótáskát. Az egyiket odapasszoltam Ellnek.

-          Te szedd össze a ruhákat én meg addig megyek játszani.

-          Oké de siess és az összeset hozd! Nem akarok itt hagyni semmit! – A kíséretünk eléggé furán nézett ránk. Szerintem nem értették, hogy mi mit értünk játékszer alatt. Na hát akkor tessék lássék! Odamentem a laza padlódeszkákhoz és nekiálltam felszedni azokat. Elkezdtem bepakolni a táskába amikor fegyver kattanást hallottam a hátam mögül.

-          Nyugi fiúk! Csak elpakolom őket! Nem akarok senkit kinyírni! Ha akarjátok ti is bepakolhatjátok a táskába őket!

-          Szedrik menj és szedd össze a fegyvereket! – utasította az egyik ügynök a másikat. Szedrik odajött mellém és letérdelt.

-          Uram atyám! Ennyi fegyvert én még életemben nem láttam! –kiáltott fel és elkezdte pakolni a veszélyes szállítmányt. Egymás után rakta a táskába a pisztolyokat, késeket, tőröket, puskákat, gépfegyvereket és más aranyos kis dolgokat.

-          Végre, már azt hittem, hogy sose fogy el! – állt fel Szedrik.

-          Őőő… hát izé… még van. – mertem megszólalni. Azok a kikerekedett pillantások…

-          Más lányok pasiznak ti meg fegyver raktárt üzemeltettek?!

-          Jólvan na! akarjátok látni a többit is vagy azokat már pakoljam én? –kérdeztem.

-          Mutasd!

Elindultam a szoba sarkába és ott is elkezdtem felszedni a deszkákat, utána félretoltam a szekrényt, majd az ágyat és ezeknél is megismételtem a padló felszedést. Ezután odasétáltam a levert faliképhez és felszedtem a tapétát. Pedig annyit dolgoztunk vele, hogy mindent el tudjunk rejteni!

- Asszem ennyi. Ne segítsek pakolni? – Senki sem mozdult. Jesszusom ezek sokkot kaptak? Ilyen nincs!

- Gyorsan pucoljuk ki a helyet és tűnjünk innen. Ezek nem lányok, hanem őrült fegyver mániások!- ez volt a végszó és nekiálltak pakolni.

Két órába került mire beültünk a kocsiba, egy ruhákkal teli és öt fegyverrel kitömött zsákkal. Ezután kezdődött az újabb kocsikázás. Anyáinktól nem mertünk elköszönni. Amilyen gyorsan csak lehetett eltűntünk onnan.