23.fejezet

Diego

- Anett! Hé! Ébredj fel! – ráztam meg. Hirtelen felült, megragadta a nyakam és elkezdett megfojtani. A következő pillanatban meg a földre estem és kapkodtam a levegőt.

- Jól vagy? Legközelebb ne ébressz fel! – nézett le rám az ágyról.

- De hát rémálmod volt. Csak felébresztelek! Amúgy a sebeid nem szakadtak fel? Mert eléggé forgolódtál álmodban, ezért akartalak felébreszteni.

- Azt hiszem, hogy semmi bajuk. Sajognak meg minden, de nem komoly. - mondta és közben próbált megfordulni, hogy hátradőlhessen.

- Várj segítek! – mentem oda hozzá és segítettem neki visszafeküdni.

- Köszi. – dőlt hátra egy fintor kíséretében. – Már elegem van a hason fekvésből.

- Kérsz még fájdalomcsillapítót vagy – lenéztem az órámra – elég volt nyolc óra alvás?

- Mi?! Nyolc órát voltam kiütve? – döbbent meg.

- Ja. Már elmúlt öt óra. De ezen ne csodálkozz, mert elég erős fájdalomcsillapítót kaptál, hogy holnap reggelig aludj.

- Jesszus! És mi történt, amíg ki voltam ütve?

- Nem sok. Doki néhányszor benézett, én meg el se mozdultam innen, csak kajáért mentem el egyszer. Erről jut eszembe, nem vagy éhes?

- Olyan éhes vagyok, hogy fel tudnám zabálni a hűtőt.

- Rendben, akkor megyek és keresek neked valami kaját. – álltam fel a székből.

- Nagy francokat! Megyek veled!- dobta le magáról a takarót.

- Azt nem hiszem. Ha nem emlékeznél rá három helyen kellett összevarrni és abból egy a lábadon van. Igaz, hogy az nem volt mély, de akkor is hat öltést kaptál bele. Doki meg szívrohamot fog kapni ha meglátja, hogy nem vagy ágyban.

- Nem baj. – tornázta magát ülő helyzetbe az ágy szélére. – van valahol egy papucs vagy valami?

- Az istenit! Nem fogsz az ágyban maradni mi? – dobtam oda a csizmáját a szekrény mellől. – Amúgy nagyon szexi lesz így a szerelésed.

- Mi van? – lenézett magára. Egy piros rövid ujjú, egy rózsaszín melegítőalsó volt rajta meg a kezében a fekete bőrcsizma. –Most azt mondanám, hogy előbb menjünk átöltözni, de addig éhen halok, úgyhogy nem érdekel!

- Makacs nőszemély! – mentem oda hozzá és segítettem felhúzni a csizmáját, mert eléggé bénázott.

- Már sokan mondták. - állt fel az ágyról lassan. – Mehetünk?

-Csak utánad Princesa! – nyitottam ki előtte az ajtót.

Anett

Lehet, hogy inkább maradnom kellett volna az ágyban. Nem gondoltam, hogy ennyire messze van a konyha. A hátamon lévő sebek húzódtak és annyira fájtak, hogy azt hittem, ott helyben elájulok. De próbáltam fegyelmezni magam és mantrázni magamban, hogy „nem fáj, nem is érzed”.

- Biztos, hogy jól vagy Princesa? – kérdezte már vagy századszorra Diego, mióta elindultunk. - Mert eléggé fehér vagy.

- Tuti. Merre tovább? – álltam meg egy elágazásnál. Ha nem fájna ennyire minden mozdulat már rég lecsaptam volna.

- Erre. – indult el jobbra. – Megálljunk egy kicsit?

-A francba is! Nem! – förmedtem rá. Nem bírtam már tovább hallgatni a „Jól vagy? Megálljunk? Elég rosszul nézel ki.” dumáját. – És ha nem kérdezgetnél méterenként, akkor már rég ott lennénk a konyhában.

- Hé! Én csak próbálok vigyázni rád, mert ha valami bajod lesz, mindenki ki fog nyírni.

- Akkor inkább maradj csöndben. – fordultunk be a konyha folyosójára. Hála az égnek kibírta szótlanul a konyháig. Bent csak apát láttam, amint próbál valami rántotta félét összehozni a tűzhelynél. Diego fogta magát és leült az egyik székre és nekiállt duzzogni. Milyen gyerekes! Apám eközben megfordult és azt hittem, hogy szívrohamot kap, amikor meglátott az ajtóban.

- Mi a francot keres ő itt? Ágyban lenne a helye! – fordult mérgesen apa Diegohoz.

- Ha ott tudtam volna tartani, akkor nem lennénk itt. – próbálta menteni magát az a kis áruló. Még hogy ott tartani? Meg se próbálta!

- Hé! Ha feltűnt volna, itt vagyok én is! – mentem oda az asztal másik oldalán lévő székhez és finoman lehuppantam rá. Próbáltam ezt a műveletet faarccal végrehajtani. És láss csodát sikerült is! –Ki lesz olyan kedves és ad valami kaját? Mert mindjárt lefordulok a székről, olyan éhes vagyok.

- Nem az éhségtől fogsz lefordulni arról a székről… - dörmögte az orra alatt Diego és odament a hűtőhöz. – Spagetti jó lesz?

- Az is jobb, mint a semmi.

- Akkor jó. - Kikapott egy spagetti szószt, letette az asztalra és az egyik szekrényben kezdett el kotorászni. Eközben apa előhalászott valahonnan egy csomag tésztát és felrakta főni.

Ell

Hé! Nyugi! – húzódtam el Henrytől, mert a csókunk kezdett eléggé forró irányt venni. – Mit szólnál ha mozognánk egy kicsit. Tudod valami olyasmit amit egy edzőteremben is lehet.

- Mondjuk ezt? – Hátradöntött és már rajtam is volt és folytatta a csókot. Nevetve eltoltam magamtól.

- Nem erre gondoltam. Mondjuk verekedhetnénk egy kicsit. – nevettem, mert csiklandozta a lehelete a nyakam.

- Hogy megint megverj? Milyen kegyetlen egy barátnő vagy te! – nevetett ő is és lefordult rólam. Ott feküdtünk egymás mellett és bámultuk a plafont. – semmi kedvem sincs most verekedni. Kicsit sokat püföltem ma. Inkább dumáljunk!

- És mi lenne ha én püfölném a zsákot te meg beszélnél? – álltam fel és kezdtem ma már másodszorra feltekerni a bandázst a kezemre.

- És miről beszéljünk? – ült fel Henry is.

- Te is láttad, hogy Diego hogyan néz Anettre? – néztem Henryre.

- Arra a „nézem és biztos vagyok benne, hogy nem látja senki” pillantásra gondolsz? – állt fel és jött velem a zsákok felé.

- Ja arra.

- Szerinted van esélye Anettnél vagy előbb számíthatunk egy azonnali golyóra a fejébe?

- Anett eléggé kiszámíthatatlan a pasik terén. Eléggé csesztetik egymást, de nem hinném, hogy azonnal golyót repít a fejébe. Elég jól titkolja az érzéseit, de ha már 18 éve ismered, akkor nincs problémád az érzelmek megfejtésével. –kezdtem el közbe lassan püfölni az egyik zsákot miközben Henry fogta.

- Akkor nem fogja kinyírni. – konstatálta.

- Nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy lesz egy esélye, de ha elcseszi akkor annyi. Egy esély, egy golyó a fejbe. Ez Anett mottója. Nála senkinek sincs második esélye. Ha megbántja, akkor halott ember. Ha már annyiért képes lett volna kinyírni a vizsgabiztost a forgalmi vizsgájáról, hogy nem engedte át, akkor már most áshatja a sírját. – püföltem egyre gyorsabban a zsákot és abbahagytam a beszédet. A két dolog együtt nem megy.

- Ha megbántja szemrebbenés nélkül golyót repít a fejébe? – nézett rám döbbenten. Én csak bólogatni tudtam és közben átváltottam rúgásokra.

- Jesszusom. Ha mindenkibe golyót eresztettem volna, aki megbántott vagy kicseszett velem, akkor már a fél város nem élne. Azért képes lett volna kinyírni a vizsgáztatót, hogy nem engedte át? – ismét csak bólogattam két rúgás között. – Nem hallott még indulatkezelésről?

- Ha nem bántod semmilyen formában, akkor megéred a negyedik x-et. Jobb barátnak, mint ellenségnek.

- Ha ilyen barátnak, akkor nem akarom megtudni, hogy milyen ellenségnek.

- Ha a haverja vagy akkor szemrebbenés nélkül öl érted, de ha az ellensége vagy akkor szemrebbenés nélkül kinyír. Nem tudnád szorosabban fogni azt a zsákot? – nyögtem ki lihegve.

- Bocs, persze. Amúgy hogy ismertétek meg egymást? – kérdezte, én meg válasz helyett akkorát ütöttem a zsákba, hogy hátra kellett lépnie.

- Tuti, hogy ezt most akarod megtárgyalni? Mert a beszéd és a püfölés nem megy egyszerre. Mióta vagy te ilyen beszédes?

- Bocs ismét. Csak jobban meg akarlak ismerni.

- Ez esetben mesélj magadról. Mit szeretsz csinálni, mi a kedven kajád meg ilyenek. – folytattam a püfölést.

- Hát hol is kezdjem… Azt már meséltem, hogy hogyan kerültem ide. Azt mondja, hogy szeretek olvasni, zenét hallgatni, filmet nézni, fényképezni, verekedni, gyilkolni. Mindenféle könyvet szeretek, zenében mindent meghallgatok, de a kpopot szeretek a legjobban. A romantikus filmek kivételével mindent megnézek. Mit csináljak, ha pasiból vagyok? – vonta meg a vállát egy szívdöglesztő mosoly kíséretében. - Kaják terén mindent megeszek, kivéve a gombát és allergiás vagyok a babra meg a borsóra. Azt hiszem, hogy ennyi. Mire vagy még kíváncsi?

- Miért pont fényképezés? – nyögtem be a kérdést.

- Egyszerűen szeretem „megállítani az időt”. Ha tehetem, akkor mindig fényképezek. Jó érzés megörökíteni a dolgokat. Később visszanézni a régi képeimet, az olyan… nem is tudom milyen érzés. Ezt nem tudom… - hirtelen kinyílt az ajtó és doki lépett be rajta.

- Nem tudjátok, hogy hol van Anett? – állt meg mellettünk. Abbahagytam a rúgásokat és értetlenül néztem rá.

-A gyengélkedőben kell lennie nem? – nézett Dokira ugyan olyan értetlenül Henry is mint én.

- Nincs ott és Diego sincs sehol.

- Az a makacs nőszemély. Biztos a konyhában van és tömi a fejét. – kezdtem el letekerni a bandázst már megint. Ha meg a konyhában nincs, akkor a szobánkban lesz.

-A szobátokban már voltam és ott nincs. Az edzőterem volt a következő tippem. Reméltem, hogy itt lesz. Már a fél bázist körbejártam. A konyhára nem is gondoltam. – csóválta lemondóan a fejét.

- Anett sajnos ilyen. Nem tűri jól, ha feküdnie kell és nem csinálhat valamit. Menjünk és nézzük meg a konyhában. A fejemet merném rá tenni, hogy ott lesz. - Indultam el az ajtó felé.