Leárazás

A könyvmolyképző honlapján most néhány könyvet  kb 1000 forintért vásárolhatsz meg és 2 kötettől ingyen szállítás!

Könyvekért katt ide!

Jenna Black: Varázsütés -részlet-

Első fejezet

Szoros testőri kísérettel a nyakadon randizni nagyon gáz.

Oké, hivatalosan nem is randi volt. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Ethan csak

egy barátom. Egy nagyon vonzó, szexi barátom, akitől boldog táncba fogtak a hormonjaim,

de akkor is csak egy barátom. És ha van egy kis eszem, akkor ez így is marad.

Pár csúnya árulás után, amik jobban fájtak, mint azt hajlandó lettem volna beismerni,

Ethan az életét kockáztatta, hogy megmentse az enyémet, én pedig belementem, hogy

kezdjünk mindent tiszta lappal. Csak az a baj, hogy a megingott bizalmat nem könnyű

helyreállítani, különösen ha az embernek olyan sok oka van rá, hogy azért ne bízzon meg

benne teljesen, mint nekem.

Miután megmentette az életemet, három hétig elég távolságtartó voltam vele, de ez

láthatóan nem riasztotta el Ethant. Egy–milliószor hívott fel, küldött e–mailt és SMS–t, arra

kérve, hogy találkozzunk, és végül megadtam magam. Vacsorázni és mozizni akart.

Számomra ez túl randiszerűnek tűnt, úgyhogy lealkudtam egy szimpla mozira.

Miközben ott ültem mellette az elsötétített teremben, rájöttem, hogy az alkudozási

képességeimen volna még mit csiszolni. A vacsora biztonságosabb lett volna, mint a mozi.

Próbáltam észrevétlenül kilesni a vállam felett, pontosan mennyire éberen vigyáz rám Finn, a

testőröm.

Megkönnyebbülésemre azt láttam, hogy udvariasan három sorral hátrébb ült – elég messze

ahhoz, hogy megadja az intimitás illúzióját, de elég közel ahhoz, hogy szükség esetén

megmenthessen.

Az nem lepett meg, hogy Finn a filmre oda se bagózva, csakis engem figyel. Ő Tündefölde

Lovagja, és nagyon– nagyon komolyan veszi a munkáját. Ami jó dolog, mert Tündefölde

mindkét királynője holtan akar engem látni.

Visszafordítottam a fejem, és ismét előrefelé kezdtem nézni. Ethan odanyújtotta a

pattogatott kukoricás zacskót, és én vettem belőle egy maréknyit, amitől csupa só és

olvasztott vaj lett a kezem.

– Szalvéta? – kérdeztem, kinyújtva a másik kezemet.

– Bocs – mondta Ethan, de a szája sarka a jellegzetes vigyorába emelkedett. – Elfelejtettem

szalvétát hozni.

Lesújtó pillantást vetettem rá, mert nem dőltem be az ártatlan arckifejezésének. Lehet,

hogy szívesen végignézné, ahogy lenyalogatom az ujjaim, de én nem szerzem meg neki ezt az

örömöt. Kimentem volna az előcsarnokba, hogy magam hozzak szalvétát, csak ahhoz három

emberen kellett volna átmásznom, hogy kijussak a folyosóra. Egyébként is, már elkezdődött a

film. Nem mintha odafigyeltem volna rá. Egy beletörődő nyögéssel ismét belemarkoltam a

pattogatott kukoricába, majd egy kicsit mélyebbre süppedtem a székemben.

Ethan karja valahogy rátalált a vállamra. Én megpróbáltam lerázni – bár egy részem inkább

belebújt volna.

– Ez nem randi, emlékszel? – sziszegtem oda neki, megpróbálva inkább ingerültnek tűnni,

mint izgatottnak. Ezt egyértelműen leszögeztem, amikor telefonon beszéltünk, és Ethan

beleegyezett a feltételeimbe. Persze az, hogy beleegyezett, még nem jelenti azt, hogy tartani is

fogja magát hozzájuk.

Ethan mosolya még a mozi sötétjében is lefegyverző volt.

– Emlékszem. De azt egy szóval sem mondtad, hogy ne flörtölhetnék veled.

– Csss! – mondta valaki a mögöttünk lévő sorban, még mielőtt lehetőségem lett volna

visszavágni.

Füstölögtem egy kicsit, miközben Ethan karja kényelmesebben elhelyezkedett a vállamon.

Sokkal könnyebb lenne neki ellenállni, ha nem lenne ennyire… ellenállhatatlan. Ethan még a

tündék között is nagyon vonzónak számít a hosszú, szőke hajával és a gyönyörű, halványkék

szemével. Az orrán lévő apró dudor, ami arra utalt, hogy valamikor eltörhetett, óvta meg attól,

hogy túl tökéletes legyen – és tette őt még szexibbé.

Emlékeztettem magam, hogy nem engedhet meg magának mindent, amíg Finn úgy bámul

minket hátulról, mint egy sólyom. Egy testőr, aki mellesleg a gardedámunk is. Ethan

elképesztően pimasz, de a Lovag iránt mindig egészséges tiszteletet tanúsít.

A kukoricámat rágcsáltam, és megpróbáltam a filmre figyelni. Az nem segített, amikor

Ethan szórakozottan cirógatni kezdte a vállamat az ujjával. Úgy éreztem, szólnom kellene,

hogy hagyja abba, de tetszett az, ahogy libabőrös lettem a simogatásától. Közelebb hajolt

hozzám, és megéreztem arcszeszének egészen finom, mentolos illatát a pattogatott kukorica

és a vaj illatával keveredve. Mielőtt még kettőig számolhattam volna, már a vállán is volt a

fejem.

Ha az volt a célom, hogy tisztázzam, miszerint ez nem randi, nagyon rossz úton jártam.

Teljesen elment az étvágyam a pattogatott kukoricára, és nem tiltakoztam, amikor Ethan

letette a zacskót a földre. Arra nem tudtam rábírni magam, hogy a farmerembe töröljem a

zsíros ujjaimat, de a lenyalogatásuk túlságosan… kihívónak tűnt volna. Egyébként is, egyszer

már eldöntöttem, hogy nem szerzem meg Ethannek ezt az örömet.

Ethan oldotta meg a dilemmámat, amikor odanyúlt, megfogta a kezem, és a szájához

irányította. Én elég naiv voltam ahhoz, hogy fogalmam se legyen róla, mit akar, amíg össze

nem zárult a szája a mutatóujjamon. Olyan hangot adtam, ami félúton járt a felhördülés és a

nyiffanás között.

Az agyam azt mondta a kezemnek, hogy tűnjön el Ethan szájából. A kezem nem hallgatott

rá.

Ethan gyengéden szopogatta az ujjamat, puha, forró nyelve lenyalogatta róla a vajat és a

sót. Kiszáradt a szám, és valahogy nem sikerült levegőt juttatnom a tüdőmbe. Azt hittem,

hogy gusztustalannak találnám, ha egy srác, akivel még csak nem is járok, a szájába veszi az

ujjamat. Ez is azt mutatja, milyen keveset tudok.

Ethan végzett a mutatóujjammal, és továbblépett a középső ujjamra. Úgy éreztem magam,

mintha mindjárt felrobbannék. Az arcom kipirult, szinte lángolt, a szívem pedig valahol a

torkom környékén dobogott. A meggyőződésem, hogy ezt nem lenne szabad élveznem,

sebesen párolgott elfelé.

Az agyam rosszindulatú, gyanakvó része, amely azt súgta, hogy soha nem bízhatok

Ethanben többé, miután egyszer megpróbált mágiával megbűvölni, beindította a vészjelzőt, és

keresni kezdte annak jeleit, hogy bűbáj okozza a reakciómat, nem pedig a saját vágyaim. De

bár a bőröm bizsergett, ez a gyönyör lábujjgörbítő bizsergése volt, nem pedig a mágia

elektromossága.

Ethan elengedte a kezem, és azon kaptam magam, hogy felé fordítom a fejem, abban

reménykedve, hogy megcsókol. A szája csillogott a vajtól, és tudtam, hogy gyakorlatilag

elmerülnék az ízében. Ethan szétnyílt ajkakkal felém hajolt.

De még mielőtt a szája az enyémhez érhetett volna, egy kukoricaszem pattant az orra

hegyén. Mindketten hátrafordultunk.

Nem vettem észre, hogy Finn pattogatott kukoricát is vett – valahogy ez furcsának tűnt egy

tünde Lovagtól –, de már egy újabb szemet tartott a magasba figyelmeztetően, szigorú

pillantással bámulva minket. Valószínűleg nem látta, mit művel Ethan a majdnem– csók előtt,

különben a srácot már kukoricahegyek borították volna.

Az arcom izzani kezdett, de Ethan csak halkan felnevetett, és hátradőlt a székében.

Szerintem a pattogatottkukorica– lövedékek nem akadályozták volna meg abban, hogy

megcsókoljon, ha annyira meg szeretett volna, de egy kicsit elrontották a hangulatot.

Nem is baj, emlékeztettem magam. Egyszer már hagytam Ethannek, hogy elvegye a józan

eszemet, és meg is égettem magam. Ő azt állítja, hogy őszintén érdeklem, de ezt még mindig

nem tudtam teljesen elhinni. Egy hozzá hasonló fickó sokkal csinosabb – és nálam sokkal

szabadosabb – lányokat is le tudna venni a lábukról. Egyszerűen nem tűnt logikusnak, hogy

pont velem akarjon járni. Hacsak nincs valami mögöttes szándéka.

Volt idő, amikor viszonylag hétköznapi lányként gondoltam magamra, bár az alkoholista

anyám ellehetetlenítette, hogy annyira átlagos legyek, mint szerettem volna lenni. Elegem lett

az iszákosságából, és megszöktem otthonról Avalonba – az egyetlen helyre, ahol Tündeföld

és a halandók világa találkozik –, hogy megismerkedjek a tünde apámmal. Ekkor tudtam meg,

hogy Tündejáró vagyok – olyan ritka valaki, aki szabadon járhat–kelhet Tündeföld és a

halandók világa között, azzal a plusz „prémiummal”, hogy mágiát vihet a halandók világába,

és technológiát Tündeföldre. Az utolsó Tündejáró előttem olyan hetvenöt éve halt meg,

úgyhogy nagy hirtelen azon kaptam magam, hogy egy tehetetlen kötél szerepét alakítom egy

politikai kötélhúzásban, s a kötél egyik vége Ethan és az apja kezében van.

Úgyhogy jó, hogy Finn a gardedám szerepét is betöltötte a testőrködés mellett. Arra van

szükségem a legkevésbé, hogy beleessek Ethanbe, akármilyen vonzó is. Főleg amíg nem

lehetek biztos afelől, hogy mit akar tőlem valójában.

A film további részét azzal töltöttem, hogy Ethan visszafogott közeledési kísérleteit

hárítottam. A tekintetében vidámság szikrázott, amikor mérgesen rámeredtem, és rájöttem,

hogy számára ez egy játékká változott. Mennyit engedhet meg magának? Mit tehet meg, amit

Finn nem vesz észre? Akár meg is sértődhettem volna, amiért nem érti a nemet, ha nem lettem

volna tudatában, milyen vegyes jelzéseket küldök felé. Igen, leráztam magamról – de ő

képtelen volt nem észrevenni, milyen sok időbe telik ez nekem.

– Úgy viselkedsz, mint egy seggfej – mondtam neki egy ponton, miközben elkaptam a

csuklóját, és lelöktem a kezét a combomról. A combom felső részéről. A hangom egy kicsit

elfúlt volt ahhoz, hogy meggyőzően hangozzék, és magasabbra engedtem a tenyerét, mint az

szándékomban állt.

Ethan karja – ami elmozdíthatatlanul a vállamon maradt – megszorított egy pillanatra.

– Tökéletes úriember vagyok – súgta a fülembe. – Nem csinálok semmit, amit te nem

akarsz.

Aha, hát, nagyjából ez volt a probléma. Olyan dolgokat akartam, amiket semmi jogom

akarni. Vagy legalábbis egyáltalán nem ésszerű akarnom. És ahányszor csak engedtem egy

kicsit Ethannek, az még több alapot adott neki a következő próbálkozásra, miután

visszavertem.

A film végére annyira felizgultam, kisebb csoda, hogy nem kezdtem el nyilvánosan letépni

magamról a ruhát. Ha Finn nem lett volna ott hátul, csak a saját akaraterőmben bízhattam

volna, és ki tudja, milyen ostobaságokat teszek. Támadt egy olyan érzésem, hogy Ethan

teljesen elvette az eszemet, de azt nem tudtam, mit tehetnék ez ellen.

Kéz a kézben sétáltunk ki a moziból. Biztos vagyok benne, hogy Ethan hazakísért volna,

ha megteheti, de én jelenleg egy titkos, föld alatti bunkerben éltem annak a hegynek a

szívében, amire Avalon városát építették. A fél kezemen meg tudnám számolni azokat, akik

tudják, hol van a lakhelyem, és Ethan sincs a listán.

Az ajkához emelte a kezem, és végigcsókolta az ujjperceimet, miközben a csíkos ponyva

védelme alatt álltunk. Eső szemerkélt, és a macskaköves utca fénylett az utcai lámpák

tükröződő fényétől.

Ethan elengedte a kezem, és nekem azonnal hiányozni kezdett az érintésének melege,

miközben felsegítette a kabátomat. Átnézett a fejem felett, minden bizonnyal Finnre, aki

mögöttem várakozott.

– Laposra versz, ha adok neki egy búcsúcsókot?

– Valószínűleg – felelte Finn szárazon. Ő nem a szavak embere.

Ott és akkor leépíthettem volna Finnt. Ő nem az apám, és a gardedámkodás nincs igazán a

munkaköri leírásában. Nem hinném, hogy túlságosan kedveli Ethant, de abban elég biztos

vagyok, hogy engem kedvel, és egy jóéjtpuszi aránylag ártatlan dolog. De már így is többet

engedtem meg Ethannek, mint szabad lett volna, és ideje volt, hogy a sarkamra álljak.

– Ez nem randi – mondtam neki milliomodszorra is. – Akkor sem adhatnál nekem

búcsúcsókot, ha Finn nem verne érte laposra.

Ethan szomorú, egyben némileg szkeptikus mosolyt vetett rám.

– Tényleg – válaszolta. – Mindig elfelejtem. Nem randi. Megvan. – Odanyúlt, és felhúzta a

fejemre a kapucnimat. Az ujja „véletlenül” végigsimított az arcomon, miközben elhúzódott.

Nem tudtam elnyomni egy gyönyörteli borzongást. – Talán legközelebb segíthetünk ezen –

javasolta. – Lennél a partnerem Kimber buliján?

Ethan húga, Kimber a legjobb barátnőm. A születésnapi bulija péntek este lesz, és jobban

várom, mint azt el tudnám mondani.

– Ügyes próbálkozás, Rómeó – vágtam rá, bár valószínűleg nem tűntem olyan

szellemesnek, mint próbáltam. – A buliján Kimber lesz a figyelem középpontjában, nem te.

Ethan a szemét forgatta.

– Látszik, hogy nem voltál még a Leigh családnál bulin. De értelek. Csak egy táncot tegyél

nekem félre, oké? – Ismét elvigyorodott. – A barátoknak szabad táncolniuk egymással, igaz?

Belül felnyögtem. Volt egy olyan érzésem, hogy ha vele táncolok, abból csak egy újabb

akaraterő– próba lesz – az angyali énem az ördögi énem ellen.

– Persze – válaszoltam. – Ha a kezedet a helyén tartod.

Ethan megemelte a szemöldökét, és eszembe jutott, milyen sikertelenül alkalmaztam ezt a

szabályt aznap este. Azt hiszem, ismét elvörösödtem, de olyan bátran néztem vissza Ethan

kihívó szemébe, ahogy csak tudtam.

Ő huncutul csillogó tekintettel rám kacsintott, megcsavarta az orromat, mintha egy

kisgyerek lennék, majd elindult kifelé az esőbe, azzal sem törődve, hogy se kabátja, se

esernyője. Én csak néztem utána,képtelenül arra, hogy elszakítsam róla a pillantásomat, amíg

be nem fordult a sarkon az utca végén.

Richelle Mead: Végső áldozat (Vámpírakadémia 6.)

Röviden a könyvről:

Ezúttal maga Rose Hathaway kerül őrizet alá, és nem is akármiért. A vád: a morák királynőjének, Tatjanának meggyilkolása. Az örökmozgó dampyrt azonban apja, az extravagáns öltözködéséről és titokzatos kapcsolatairól ismert és hírhedt Abe Mazur megszökteti a fogdából. Rose így Dmitrijjel nekivág a nagyvilágnak, hogy elrejtőzzön rosszakarói, valamint a királyi udvar testőrei elől. Rose persze nem tűrheti tétlenül, hogy valaki a nyakába varrta a gyilkosságot, és nyomozni kezd az igazi tettes után. Ehhez azonban meg kell találnia a királynő neki írt levelében említett utolsó Dragomir-leszármazottat. Eközben barátnője, Lissa, az Udvar politikai intrikái közepette a királyi trón várományosai között találja magát. Kiben bízhatnak, miközben halálos ellenségeik nyújtanak segítséget, és barátaik árulják el őket? Ki fogja meghozni a végső áldozatot a családért, a szerelemért és a túlélésért?

Vélemény: 
Az ötödik kötet nagy csattanóval zárt, szóval elég nagy izgalommal vártam a folytatást, és drága barátnőimnek hála, meg is kaparintottam... Nagyrészt az Udvarban játszódik, de Rose és Dimitrij is tesznek egy kis kirándulást a nagy világban, és persze keresik a megoldást a problémára, mert ugye jó nagy szarban vannak szegények, de hát azért hősök, hogy megoldják...(ebből látszik, hogy nem mindenki lehet az, mint ahogy én sem ^^ ) Megismerhetünk egy másféle vámpír életet, hogy milyen is volt régen (nagyon régen). Közben persze próbáljál megoldani ügyes-bajos dolgaikat és meg is találják a megoldást. A kivitelezés természetesen nem sétagalopp, mit is várhatunk. Sok-sok izgalom, üldözés, akció és egyéb finomság. Győz a jó vagyis nem teljesen mert még mindig akadnak problémák, de a folytatásban majd minden szépen kiderül :)  Mindenkinek ajánlom nagy szeretettel!

Értékelés:

Tartalom:5/4

Szereplők:5/4.5

Megjegyzés: Azt hinnénk, kész, vége, de egy új szálon, új nézetből folytatódik a kaland.

Richelle Mead: Örök kötelék (vámpírakadémia 5.)

Röviden a könyvről:


Rosemarie Hathaway soha nem a nyugodt természetéről volt híres, de most különösen nagy bajba keveredik. Pedig olyan jól indul minden. A Montana erdejében megbúvó Szent Vlagyimir Akadémián sikerrel és figyelemre méltó eredményességgel teszi le gyakorlati záróvizsgáját, megszerezvén az értettségét és elkötelezettségét bizonyító hűségjelet, mely a morákat vigyázó dampyr testőrök büszkesége. Ezt követően azonban megindul a lavina Lissa Dragomir hercegnő segítségével annak a Viktor Daskovnak a kiszabadítását tervezi, akit ők maguk juttattak a vámpírok börtönébe. A vállalkozást bonyolítja, hogy az élőhalott strigává lett Dmitrij nem csak szerelmével üldözi Rose-t, hanem egyenesen az életére tör. Vajon sikerül-e Rose-nak kiderítenie, miként lehet a strigává vált vámpírokat visszahozni az életbe? S ha igen, eltűnik-e belőlük nyomtalanul a gyilkos ösztön? És vajon képes-e felőrölni a strigáktól való örökös félelem a morák és dampyrok közti szoros kapcsolat erejét? Richelle Mead Vámpírakadémia-sorozatának ötödik, egyben utolsó előtti kötete nem véletlenül szerepelt szerte a világban a sikerlisták élén. Az újabb izgalmak és váratlan fordulatok egészen biztosan lenyűgözik majd a hazai rajongók széles táborát is.

Vélemény:
Hát igen közeledünk a történet végéhez, egyre izgalmasabb és egyre több információt tudunk meg a szereplőkről és lassan kezd összeállni a kép.
Amúgy nagyon tetszik ez az iskolás megoldás, mármint, hogy egy iskolában tanulják meg, hogy mire képesek , múltjukról stb, pont mint az Éjszaka Házában, amit most nagy szeretettel olvasok. De a két sorozatnak mégsincs semmi köze egymáshoz, mindkettő tök egyedi, és a vámpírok is másmilyenek...ha így belegondolok, mindegyikben vannak más fajok is (pl: itt vannak vámpírok: morák + dampyrok, ami egy másik faj. Éjszaka Házában: vannak a vámpírok (vámpírjelöltek) + aztán Hollómások, és vörös vámpírok, mindenkinek a szíves figyelmébe ajánlom ezt a sorozatot is, nekem nagyon bejön ;D )
Visszatérve erre a részre: haladunk előre a cselekménnyel, természetesen egy-pár problémával ami jó sok izgalommal kecsegtet ;D Vajon mi lesz a sorsa Dimitrijnek? Sikerül megmenteni? Ebből a részből kiderül ;D Mindenkinek ajánlom!

Értékelés:

Tartalom:5/4

Szereplők:5/4

Maryrose Wood: Méregnaplók -részlet-

MÁRCIUS 15.

Szürke az ég; az eső hol rákezdte, hol abbahagyta egész délelőtt. Csontig hatoló hideg szél fújt, ami napközben csak egyre erősödött, amíg a kertben álló nagy diófa alsó ágait letördelte és a földre sodorta. Ha a fa alatt álltam volna, az ágak alatt végzem.

  Reggeli után fontam. Olvastam kicsit, de a varrástól megfájdult a szemem, így nem tudtam sokáig folytatni. Kicseréltem a nadragulyamagok áztatóvizét.

  Apám már két napja távol van.

MINDIG ÚGY TARTOTTAM, hogy a nadragulya bogyói gyönyörűek. Ha nem lennének halálosak, selyemszálra fűzném a gömbölyű, fekete gyöngyszemeket, és úgy hordanám őket a nyakamban.

  A magvak majdnem annyira mérgezőek, mint a bogyók, ahogy Apám ezerszer is figyelmeztetett. De én óvatos vagyok. Először a magokat tiszta muszlinzsákokba kötöm, és beledobom őket egy vödör hideg vízbe. Legalább két hétig kell ázniuk, mielőtt el lehetne őket ültetni, a vizet pedig naponta kell cserélni. Így csinálná az Anyatermészet is: a hó leesne, elolvadna, és aztán újra leesne. Túl kockázatos lenne azonban a földben hagyni a magvakat a hideg hónapok alatt, amikor a madarak fel csipegetnék őket és elszórnák egy távoli mezőn, ahol csak bajt okoznának. Ehelyett inkább megrendezem nekik a telet, hogy csakis akkor és ott nőjenek ki, ahol én akarom.

  Még ennyi gondoskodás után is csak néhány mag fog kihajtani, és azoknak a fele visszahúzódik a földbe. Szép hölgy, hát ennyire szereti a halált? Szép hölgynek hívom, hiszen ezt jelenti a nadragulya másik neve, a belladonna szó. Különös, mennyire vonakodik megszületni. Hát nem elég szépséges önnek a mi világunk? Vagy van talán egy másik, még tökéletesebb hely, ahol inkább élne?

  Kinevetem magam; micsoda bolondos képzelgések ezek! De amikor Apám távol van, be kell érnem olyan társasággal, ami éppen adódik: egy fecske az ablakpárkányon, egy árnyék a falon, vagy egy apró, veszedelmes mag. Apám és én olyan sok ideje élünk itt, a romok között, és ő olyan sokat van távol, ha pedig itthon van, olyan csendes, a saját gondolataiba merülve, hogy néha még az is megfordul a fejemben, hogy elveszíthetem a hangom, hiszen nincs mire használnom.

  Hadd próbáljam ki.

  – Hahó.

  – Hahó?

  Brr! Ez rémesem hangzott. Citrombalzsam és ánizstinktúra meggyógyítaná a berozsdásodott hangomat.

  Vagy ha lenne itt valaki, akihez szólhatnék. Az sem lenne rossz.

Nagyon kíváncsi vagyok, hová mehetett most Apám. Valaki súlyos beteg lehet, hogy ilyen sokáig van távol otthonról. Apám nem orvos és nem is „hentes” (így nevezi a sebészeket). De ha a northumberlandiek betegek, legyenek bár nemesek vagy egyszerű népek, Thomas Luxtonért küldenek. Nagy ritkán, amikor Apám megengedi, hogy elmenjek a piacra, és szemembe húzott csuklyában az emberek között járjak (mert azt nem akarja, hogy bárkivel szóba álljak, mert szerinte megpróbálnák kicsalni tőlem a mestersége titkait), hallom, amit az emberek beszélnek:

  – Jobban jársz Thomas Luxtonnal, mint azokkal a parádés doktorokkal, akik egyetemre jártak, és az ember bőrét leégetik a kenőcseikkel, a véredet meg vödörszámra csapolják.

  – Orvosok! Ha csak annyit mondasz nekik, hogy a torkod fáj, máris a lábadat akarják levágni!

  – Lehet, hogy fura bogár ez a Luxton, de legalább ő nem éget meg, és nem szívatja piócákkal a véredet. Luxton régimódi, jó módi…

  – …boszorkány módi – teszi hozzá valaki félelemmel teli hangon.

  De Apám már csak a boszorkányság gondolata miatt is zsörtölődne. Az emberek gyógyszerésznek nevezik, de ő tudós embernek és „szerény kertésznek” tartja magát. Így, itt, a kőkunyhónk előtti ágyasokban termeszti az összes növényt, amire szüksége van a gyógyszereihez. Egy fallal elkerített, különálló kertben más növényeket is termeszt egy magas vaskapu mögött. A kapu mindig zárva, a láncon nagyobb lakat lóg, mint az öklöm.

  Amikor kicsi voltam, Apám minden reggel és este figyelmeztetett, nehogy eszembe jusson a zárt kertbe menni, egészen addig, amíg már annyira féltem, hogy álmomban is kígyók elől menekültem. A kígyók vastag fémlánccá fonódtak össze, állkapcsuk zárként kattogva nyílt ki és csapódott össze a lábamon, akármilyen gyorsan is futottam. Végül megkérdeztem Apámat:

  – Miért nevelne bárki is olyan mérgező növényeket, amiket fallal kell elzárni? Miért nem csak a jó növényeket tartjuk, és hagyjuk, hogy a rosszak elfonnyadjanak és elpusztuljanak?

  – A növények a természet részei; se nem jók, se nem rosszak – válaszolta Apám, miközben a térdére vont. – Rajtunk múlik, hogy jóra vagy rosszra használjuk őket. Ugyanaz a növény, amely megbetegíthet és megölhet egy hozzád hasonló ártatlan kislányt, meg is gyógyíthat egy fiatalembert a tífuszból vagy egy csecsemőt a himlőből.

  Ezzel azonban nem értem be:

  – De akkor mégis miért tartasz néhány növényt külön?

  – Miattad, Jessamine. Mert te még csak gyerek vagy. Amíg nem leszel olyan idős, hogy tudd, mihez nyúlhatsz hozzá és mihez nem, mit kóstolhatsz meg és mit nem, addig a legerősebb növényeket a kapu mögött tartom, ahol nem bánthatnak.

  – Nem kell bezárnod a gyógyszerkertet, Apa – próbáltam hízelegni. – Ha azt mondod, ne menjek be, akkor biztosan nem is fogok bemenni.

  – Ha biztosan nem fogsz bemenni – válaszolt Apám mosolyogva –, akkor a lakat létezése a legkevésbé sem kell, hogy zavarjon téged.

  Még soha nem nyertem vitát Apámmal szemben, de ez nem a próbálkozás hiányán múlott.

Teszek még szenet a tűzre, és új gyertyát gyújtok a varráshoz. Még bőven délután van, de az eget sűrű felhők borítják; olyan homály van, mint szürkületkor.

  Bárhol legyen is, Apám bizonyára keményen dolgozik. Remélem, nem gyermek beteg. Nem mintha túlságosan ellágyulnék a beteg emberektől: igazából szeretek Apámmal tartani, amikor betegeket látogat. Szeretem nézni, hogyan hánykolódnak az emberek, amikor magas lázzal küzdenek, vagy hogyan nyögnek és sóhajtoznak a nők, miközben világra hozzák gyermekeiket, míg Apám kikeveri a megfelelő orvosságot, ami enyhíti a fájdalmaikat.

  De sok munka van a ház körül, különösen a tavasz közeledtével. Most, hogy már elég idős vagyok, hogy ellássam a ház körüli teendőket és gondozzam a kertet, Apám általában nem visz magával.

  Itt vagyok hát, mindössze a kézimunkakosaram és a szép hölgy ázott maggyermekei a társaságom. A nadragulyának egy nedves, árnyas hely lesz a legjobb, a kőfal mellett; Apám legalábbis így mondja. Én magam soha nem láttam, hogy ott nőtt volna, ugyanis még mindig nem léphetek be a gyógyszerkertbe. Túlságosan veszélyes, még túl fiatal vagyok, túl keveset tudok. Apám megingathatatlan, mint egy kőszikla, és nem hajlandó változtatni a véleményén. Én azonban tanulni akarok. Egyelőre beérem azzal, hogy a könyveit lapozgatom, és megvizsgálom a növényfajtákat, amiket hazahoz.

  Így ismertem meg a nadragulyamagvakat is. Apám minden ősszel összegyűjti a buja, tintafekete gyümölcsöket, és egy befőttesüvegben tárolja őket, amit egy magas polcon tart a dolgozószobájában. Tél végén aztán elővesz néhányat, és óvatosan felvágja őket, hogy hozzáférjen a magokhoz.

  Ez az első év, hogy rám bízta a magok előkészítését.

  – Ne feledd, Jessamine – figyelmeztetett –, hogy egy alomnyi apró gyilkost nevelgetsz.

  Ilyen Apám humora, de tudtam, komolyan kell vennem a figyelmeztetését. Mindig, amikor lecserélem a vizet, amiben a magok áznak, kesztyűt viselek, és ügyelek, nehogy megérintsem a szememet vagy a számat. Miután befejeztem, kétszer kezet mosok lúgos szappannal, a kesztyűket pedig beledobom egy vödör fehérítőbe. Visszateszem a fedőt a magokat tartalmazó vödörre, jó erős zsineggel átkötöm, és ráírom: MÉREG.

  Ezt akkor is végigcsinálom, amikor egyedül vagyok, mint most is. De soha nem lehet tudni, mikor bukkan fel egy csavargó, aki innivalót keres. Azonban még azok is, akik nem tudnak olvasni, felismerik a MÉREG jelét. Ha nem vesznek róla tudomást, saját felelősségükre teszik.

  Aztán az előző napi áztatóvizet elviszem messzire a kunyhótól, és beleöntöm egy mocsaras, elburjánzott növényekkel teli árokba. Olyan sűrűn be van nőve földiszederrel és tüskés bokrokkal, hogy a herceg birkái és marhái soha nem próbálnának meg onnan inni, emberek pedig mégannyira sem.

  A múlt héten egy halott macskát találtam az árokparton. De azt hiszem, valami más végezhetett vele. Még így is, amikor szóltam róla Apámnak, ásott egy gödröt, és azonnal eltemette a testet, pedig ő nem különösebben barátja a macskáknak.

  Mély gödör volt, olyan, amit emberi sírnak ásnának. A macska apró volt, puha, narancsvörös bundával. Tudom, hogy puha volt, mert búcsúzóul megsimogattam, de a test hideg és merev volt, és Apám rám szólt, hogy ne nyúljak hozzá.

  Csendben elmondtam érte egy imát, amíg Apám visszalapátolta a földet a gödörbe. Hamarosan az utolsó narancsvörös villanás is eltűnt a szemem elől; a gödör gyorsan megtelt. Egyedül egy kis halom mutatta a helyet; két héten belül azt is benövi majd a földiszeder.

  – Ritkán kap egy jószág ilyen temetést – mondta Apám, miközben a lapátra támaszkodott. – Szerencsés egy macska.

  Én magam azt gondolom, a macska szerencsésebb lett volna, ha életben marad. De végül is egy kóbor állatnak, egy felesleges lénynek az élet nem mindig kellemes, így aztán Apámnak talán mégis igaza volt.

  És természetesen mi máshogy tartjuk távol az egereket a kunyhónktól.

Apám mindig nevet, amikor a Hulne-apátságot „a kunyhónknak” nevezem.

  – Ez csak rom, roncs, egy rakás mohos, málladozó szikla – javít ki mindig. De én csak ezt az egy helyet tudom az otthonomnak, és ki érezné magát otthon romok között? Apám egyébként is túloz; ahol mi élünk, az nem csak egy rakás szikla, habár igaz, hogy a hely több száz éves. Nem nagy, de a tágasság érzetét kelti; sőt, szerintem még a méltóságét is.

  Persze, ez nem meglepő. Apám azt mondja, a házunk régen kápolna volt, azokban az időkben, amikor a régi apátság állt ezen a földön. Az apátság épületei és földjei mérföldekre elnyúltak a dombok között addig a messzi-messzi pontig, ahol a földeknek vége, és elkezdődik az erdő. Ötszáz évig ez a termékeny vidék hemzsegett az emberektől, állatoktól és az élettől. Ennek azonban vége. Most Apám és én lakunk a kápolnában; az apátság többi része kőtörmelék, és az összes katolikus Írországba és Franciaországba ment.

  Néha, amikor szép idő van, elnyúlok egy közeli mezőn, behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni azt az utolsó, rettenetes napot, az órákat, mielőtt minden enyészetnek indult. De még Alnwick legidősebb emberének nagyapja sem élt akkoriban. Nincs senki, aki elmesélhetné, milyen volt az erdő szélén rejtőzködni – ahogy képzeletemben én tenném – milyen volt rettegve figyelni, ahogy a király katonái darabokra zúzzák az ősi épületet, egyik falat a másik után, egyik követ a másik után, és aztán levadásszák a menekülő szerzeteseket, mint megannyi szerencsétlen nyulat.

  Apám gyakran mondja, jobb lett volna, ha a kápolnát rombolják le, és a szerzetesek könyvtárát hagyják meg helyette, de én úgy szeretem az otthonunkat, ahogy van: a hosszú, szögletes, durván megmunkált kőtömbökből álló építményt. Apám még régen szobákra osztotta a ház belső részét. Az én hálókamrám apró; egy hosszú lépcsősor tetején nyílik a régi harangtoronyban. A földszinten van apám hálókamrája, a dolgozószobája és egy nappali, ahol étkezni szoktunk. Itt írom a kerti naplómat is minden dolgos nap végén.

  A nappali a legnagyobb az összes szoba között, és ez hasonlít leginkább templomra. Magas, bolthajtásos mennyezete van, és nagy, íves ablakai, amelyekben Apám szerint régen ólomüveg képek voltak. Most egyszerű, vastag, apró táblákra osztott üveg van bennük. Szép időben a nap bevág az ablaktáblákon, és keskeny, fénylő ösvényeket vetít a padló sötét faburkolatára.

  Kiskoromban ezeken a fényösvényeken ugróiskoláztam. – Ha át tudom ugrani a fényt, anélkül, hogy belelépnék, Mama élni fog – fogadkoztam. – De ha a lábam érinti a fényt, meg fog halni.

  A lábam soha, de soha nem ért bele a fénybe, erre a mai napig esküszöm – de Mama akkor is meghalt.

  Ó, hogy sírtam! Csak négyéves voltam akkor, így talán ez a kitörés megbocsátható. De arra emlékszem, hogy Apám hangja nyugodt maradt.

  – Ez az élet rendje – magyarázta nekem akkor. – Minden élő meghal, amikor eljön az ideje. Nem számít, mit teszünk, vagy mit érzünk, a természet végül mindig megkapja, ami az övé.

  Apám mindig olyan erős és bölcs. Néha azt kívánom, bárcsak én is olyan lennék. Bárcsak el tudnám fogadni azt, hogy ami módon a végzet elrendezi a dolgokat, az helyes és jó, és az, ahogy itt élek Apámmal, varrok és főzök és művelem a kertet, és talán, amikor elég idős leszek – talán, hallom magamban Apám hangját –, megtanulhatok segíteni neki, ahogy most a nadragulyamagokkal segítek; hogy ez pontosan olyan, amilyennek az életemnek lennie kell.

  De máskor, ha megérzem a sütés illatát, vagy eszembe jut egy kedves mosoly, vagy különösen, amikor magányos téli estéken senki nem énekel nekem altatót, titokban Mama után sírok, és eltölt valamiféle harag, aminek nem tudok nevet adni.

  Habár, ahogy múlnak az évek, ez egyre ritkábban történik meg.

Michael Wallner: Titkos vérvonal -részlet-

1.

Samantha a fiatal lány mellkasán keresztül is látta a hevesen dobogó szívet. Lüktetett és remegett a félelemtől.

A lány tudta, mire készül az ellenfele. Egyszerű fehér ruhát viselt, az arca szép volt, ám feltűnően sápadt, mintha végtelen szomorúság ült volna vonásain. Vörös haja szétterült a vállán. A fiatal lány hátrahőkölt a sötét hajú idegentől, aki ezzel mit sem törődve kinyújtotta a kezét. Áldozata melléhez ért, itt azonban nem álltak meg az ujjai, hanem behatoltak a húsba, átnyúltak a bőrön és az inakon, a csontokon és porco­kon, míg rá nem fonódtak a lány vadul dobogó szívére. A sö­tét hajú férfi hideg, fekete pillantása találkozott áldozatának félelemtől tágra nyílt tekintetével. Keze megragadta a szívet, és egyetlen mozdulattal kirántotta a mellkasból. Az élő szív még dobogott a sötét alak tenyerén, amikor a lány elvesztette eszméletét, és holtan a földre zuhant.

Samantha felriadt. Sosem volt még ilyen mélységesen iszonytató álma. Körülnézett. Hál' istennek szobájának fa­lait látta az éjjeli lámpa zöldes fényében. Keskeny fémágyon feküdt, feje fölött egy akasztófa formájú műanyag fogantyú lógott, ami segített a felkelésben. Az éjjeliszekrény rézből ké­szült, ahogy a sarokban összezsúfolt többi húsz is. Samantha bőröndje egy műszer tetején pihent, amivel valaha ultra­hangos vizsgálatokat végeztek, ám már rég nem használták. A szobában mindenre rá lehetett volna tenni a „kiselejte­zett" címkét. Régimódi kijelzőkkel és gombokkal teli gépek álltak itt, fölöttük a mennyezeten a műtőkben szokásos, pa­rabola alakú világítás lógott.

- Csak ideiglenesen leszel itt - nyugtatta Samanthát Margret főnővér, a nagynénje, amikor az érkezése napján bekísér­te a lányt a szobába. - Csak pár napig.

- Legalább ingyen van - Sam a nénikéje mögött lépett be. - Ez Londonban kisebb csodának számít.

- Tényleg kibírod itt? - Margret körülnézett. Ezeket a gé­peket már évekkel ezelőtt ki kellett volna dobni, ehelyett itt porosodtak a mínusz harmadik emeleti pincében a Chelsea és Westminster Kórház alatt, ahol Margret volt az osztályos főnővér. - Megígérték, hogy te kapod az első szobát, ami a személyzeti szálláson felszabadul.

Sam habozás nélkül elfogadta a szállást, mivel Londonban még egy mélyen a föld alatt lévő pincét is a sors ajándékának tekintett. Ma éjjel fordult elő először, hogy félt ezen a szo­katlan helyen. A homloka izzadságban úszott. Kiugrott az ágyból, egy művesekészülék mellett átfurakodott a csapig, és hideg vízzel megpaskolta az arcát és a nyakát. A tükör­be pillantva megrémült. Még az éjjeli lámpa zöld fényénél is látszott, hogy mennyire sápadt és kialvatlan. A szeme kari­kás volt, máskülönben dús haja úgy nézett ki, mint egy szal­makazal. Jobban oda kell figyelned magadra - gondolta -, túlságosan sok erődet veszi el a munka.

Gyorsan visszahuppant az ágyba, a csuklópántok meg­nyekkentek alatta. Magára húzta a takarót. Az volt a leg­rosszabb az álmában, hogy nem tudta egyszerűen lerázni magáról, ahogy a többit. Mintha egy neki címzett üzenet lett volna, mintha személyesen köze volna az álombeli lány szörnyű sorsához, neki, Samantha Halbrooknak, a tizenhét éves liargói lánynak.

Niffenegger Audrey: A Highgate temető ikrei -részlet-

1.

Amikor Elspeth meghalt, Robert épp az automata előtt állt, és nézte, ahogy a tea a kis műanyag pohárba csorog. Később Robertnek eszébe jutott, hogyan ment végig a kórházi folyosón, kezében a pohárkányi borzalmas teával, egyedül a neoncsövek alatt, visszafelé a szobába, ahol Elspeth gépekkel körülvéve feküdt. Elspeth arcával az ajtó felé fordult, a szeme nyitva volt; Robert először azt hitte, magánál van.

A halála előtti pillanatokban Elspeth az előző évi tavasz egyik napjára gondolt, amikor Roberttel egy sáros ösvényen sétáltak a Temze partján, Kew Gardensben. A levegőben rothadt avar szaga; korábban esett.

– Kár, hogy nem születtek gyerekeink – mondta Robert, és Elspeth válaszolt.

– Ne légy csacsi, kedves. – Hangosan kimondta, a kórházi szobában, de Robert nem volt ott, nem hallotta.

Elspeth az ajtó felé fordította az arcát. Kiáltani akart, Robert, de hirtelen elszorult a torka. Úgy érezte, mintha a lelke a légcsövén keresztül próbálna kiszökni a testéből. Köhögni próbált, hogy kiengedje, de csak hörgött. Megfulladok! Megfulladok az ágyban... Erős nyomást érzett, aztán lebegett; a fájdalom megszűnt, és ő a mennyezetről nézett le apró, meggyötört testére.

Robert az ajtóban állt. A tea égette a kezét, letette hát a poharat az ágy melletti éjjeliszekrényre. A hajnal kezdte átváltoztatni a szoba árnyait szénfeketéből meghatározhatatlan szürkévé; egyébként mintha semmi sem változott volna. Robert becsukta az ajtót.

Levette kerek, drótkeretes szemüvegét és cipőjét. Bemászott az ágyba, óvatosan, hogy meg ne zavarja Elspeth-et, és hozzásimult. Elspeth heteken át lázban égett, de most szinte normális volt a hőmérséklete. Robert melegnek érezte a bőrét ott, ahol hozzáért. Elspeth eltávozott az élettelen tárgyak világába, és lassan kezdett kihűlni. Robert Elspeth tarkójához szorította az arcát és mélyeket lélegzett.

Elspeth nézte a férfit a mennyezetről. Milyen ismerős volt neki, és milyen idegennek látszott! Látta, de nem érezte, ahogy a férfi hosszú karjával átszorítja a derekát – Roberten minden elnyújtottnak látszott, az arca csupa áll, felsőajka vastag; az orra kissé madárcsőrre emlékeztetett, a szeme mélyen ülő; barna haja szétterült Elspeth párnáján. A bőre sápadt volt, hiszen túlságosan sok időt töltött a kórházban. Nagyon magányosnak látszott, soványnak és nagynak, ahogy körülfogta Elspeth pici, élettelen testét. Elspeth-nek egy fénykép jutott az eszébe, amelyet nemrégiben látott a National Geographicban, egy anya ölelte át rajta éhen halt gyermekét. Robert fehér inge meggyűrődött; zoknijából mindkét nagylábujja kilátszott. Elspeth-re egyszerre rázúdult az összes dolog, amit életében megbánt, minden bűntudata és vágyakozása. Nem, gondolta. Nem megyek el. De már elment, és egy pillanat alatt másutt termett, semmiként szétszóródott.

A nővér fél óra múlva talált rájuk. Némán állt, nézte a magas, fiatalos férfit, ahogy átöleli a vékony, halott, középkorú nőt. Aztán elment a beteghordókért.

Odakinn London épp ébredezett. Robert csukott szemmel feküdt, hallgatta a forgalmat a főutcán, a lépéseket a folyosón. Tudta, hogy nemsokára ki kell nyitnia a szemét, el kell engednie Elspeth testét, fel kell állnia, beszélnie kell. Hamarosan elkezdődik a jövő, Elspeth nélkül. Nem nyitotta ki a szemét, beszívta az asszony egyre tünedező illatát, és várt.