Angeli Marina: Vérkönny -részlet-

Alaszka
Nem tudtam megszokni a szánhúzó versenyek izgalmát, az adrenalin intenzíven pulzált az ereimben. Kutyáim eszeveszett sebességgel száguldottak a végtelennek tűnő hómezőn keresztül. Hazatértem, a fehérség birodalmába.
Sam mögöttem tartotta az iramot, és már–már sikerül megelőznie szánomat, mikor egy vágtázó farkas falka csörtető hangjára lettem figyelmes. A falkavezér gyönyörű állat volt, fenséges bundáján szikrát vetettek a felverődő hópelyhek. Ismerősnek tűnt, hozzám tartozónak. A csapat többi tagja maradéktalanul megbízott benne, életük árán is követték volna őt, ha kell, a világ végére is. Úgy éreztem, még soha nem találkoztam ilyen feltétel nélküli bizalommal, önzetlen ragaszkodással. Aztán, szinte pillanatok alatt eltűntek a szemem elől, és bele– vesztek a hómező távoli horizontjába.
Figyelmem lankadását Sam kihasználta és őrült tempót diktálva száguldott el mellettem.
Mosolyogva csapott rá ostorával a vezérhímre, aki még jobban fokozta a tempót. Az állatok izmai megfeszültek, a könnyű szán ide–oda sodródott a hóbuckák között. A cél már nem volt messze, a mezőny jócskán leszakadva haladt mögöttünk. Az utolsó száz métert fej–lej mellett tettük meg, de végül, kutyáimnak hála, könnyedén futottam be a célba.
Sam az eszkimók őszinte, baráti mosolyával gratulált.
– Elfáradtál? – kérdezte zihálva.
– Rettentően – válaszoltam kimerülten –, már legalább kétszáz éve nem fáradtam el ennyire – nyögtem.
– Gyere Iris, meghívlak egy italra, rád fér – ajánlotta fel Sam.
– Menjünk! – feleltem, és határozott léptekkel elindultam a csehó felé.
Alaszkában a kocsmák egy sémára épülnek, a söntés mindig a bejárattal szemben áll, így könnyebben ki lehet ebrudalni az alkalmatlankodó vendégeket, akik, hála a külföldieknek, nem is voltak kevesen.
– Rég jártál nálunk – mondta homlokát ráncolva.
– Gondterheltnek tűnsz. Mi a baj, Sam? – kérdeztem aggódva
– Elszaporodtak a farkasokra vadászó ragadozók – suttogta vészjóslóan.
– Akkor épp jókor jöttem, remélem, tudok segíteni. De mi van a többiekkel?
– Nem boldogulnak, ez már meghaladja a képességeiket – mondta elkeseredetten, és meggyújtotta a pipáját. – Lestort miért nem hoztad magaddal?
– Lestornak más, szintén súlyos problémákkal kell megküzdenie.
Skóciában egész családok tűnnek el nyomtalanul – válaszoltam nyíltan a szemébe nézve.
–– Fáradtnak látszol, Iris. Sok a gondod mostanság?
– Csak a szokásos. A „hogyan tartsuk fenn az egyensúlyt a természetben" problémakör foglalkoztat – sóhajtottam.
– Sokan vannak odaát?
– Sajnos egyre többen és egyre vérszomjasabbak. Nestor is súlyosan megsérült, nehezen tudtam összerakni öreg csontjait. Rufus és bandája egyre kegyetlenebb és már a gyerekeket sem kímélik, egész családokat irtanak ki az éj leple alatt – dohogtam.
– A rendőrségnek ez nem szúr szemet?
– Azt hiszik, hogy sorozatgyilkossal van dolguk, és ebben nem is tévednek. O a világ legprofibb sorozat gyilkosa, és még DNS mintát sem hagy hátra – mondtam tárgyilagosan, aztán hirtelen témát váltottam. – Sam, össze tudnál hozni számomra egy találkát Öreg Medvével?
– Megpróbálom, de nem ígérek semmi biztosat, mostanában zárkózottan él, kerüli a nyilvánosságot. – Nézd csak, ott érkezik az italunk, jól fog esni – mondta és vidáman a kezemre paskolt.
Nagyot kortyoltam a whiskyből. Az erős ital végig égette a nyelőcsövemet és felforrósította a gyomromat, jóleső melegség járta át minden porcikámat.
– Gyere, elkísérlek a kuckóhoz, megérdemlünk egy kis pihenést,
mielőtt munkához látunk – mondta mosolyogva.
Az éjszakát egy igazi jégkunyhóban töltöttem, a kúp alakú építményt hóból és jégből tapasztották össze. Fekhelyül állati szőrmék szolgáltak, melyek közvetlenül a jeges földön hevertek. Lefeküdtem a medvebőrre, gondosan betakaróztam és óvatosan eloltottam az olajlámpát, ügyelve arra, hogy a fókazsír ki ne fröccsenjen. Behunytam a szememet és próbáltam elaludni. A távolból farkasok üvöltése hallatszott, az emlékek sokasága hirtelen tört rám.
– Konstantin – suttogtam a sötétben és az álom magába zárt.