A padlón ül, hátát a falnak vetve, kinyújtott lábbal, zihálva.
Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány
combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja,
a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai
rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a
hang a gyomrából tör elő. Fejét ide-oda ingatja. Néha olyan
erősen belemarkol a kín, hogy tarkóját a falhoz veri. A
fájdalomtól kicsit megnyugszik, de hamarosan minden újra
összeomlik benne. Léo nagyon jól viselkedik, meg se moccan.
Sophie lefelé fordítja a tekintetét, nézi a gyereket, a fejét a
hasához szorítja, és sír. Senki nem tudja elképzelni, mennyire
szerencsétlen.
Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány
combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja,
a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai
rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a
hang a gyomrából tör elő. Fejét ide-oda ingatja. Néha olyan
erősen belemarkol a kín, hogy tarkóját a falhoz veri. A
fájdalomtól kicsit megnyugszik, de hamarosan minden újra
összeomlik benne. Léo nagyon jól viselkedik, meg se moccan.
Sophie lefelé fordítja a tekintetét, nézi a gyereket, a fejét a
hasához szorítja, és sír. Senki nem tudja elképzelni, mennyire
szerencsétlen.
1
Ma reggel is, mint sok más reggelen, könnyben úszó arccal és
gombóccal a torkában ébredt, bár nincs különösebb oka a
nyugtalanságra. Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek:
minden éjjel sír, amióta megőrült. Ha reggelente nem érezné,
hogy nedves az arca, akár azt is hihetné, hogy az éjszakái
békések, az álma mély. Reggel a könnyáztatta arc, az elszorult
torok már csak puszta információ. Mióta is van így? Vincent
balesete óta? Azóta, hogy meghalt? Vagy jóval korábban
kezdődött, még az első haláleset után?
Feltámaszkodik az egyik könyökére. A lepedővel megtörli a
szemét, közben a cigarettája után tapogatózik, s mivel nem
találja, hirtelen ráébred, hol van. Minden eszébe jut, az előző
nap, a tegnap esti események... Most már emlékszik: mennie kell,
itt kell hagynia ezt a házat. Fel kell kelnie, indulnia kell – mégis
ott marad, az ágyhoz szögezve: a legapróbb mozdulatra is
képtelen. Halálosan kimerült.
Amikor végre sikerül elszakadnia az ágytól, és elvánszorog a
nappaliig, Madame Gervais a kanapén ül, s nyugodtan hajol a
számítógép billentyűzete fölé.
– Jó reggelt! Kipihente magát?
– Jó reggelt! Igen.
– Kicsit gyűröttnek látszik.
– Reggel mindig ilyen vagyok.
Madame Gervais elmenti a fájlt, és összecsukja a laptopot.
– Léo még alszik – mondja, s közben határozott léptekkel
megindul a fogas felé. – Nem mertem bemenni hozzá, féltem,
hogy felébresztem. Mivel ma úgysincs iskola, gondoltam, jobb, ha
alszik, s magát is kicsit nyugton hagyja...
Ma nincs iskola. Sophie-nak homályosan dereng valami.
Tantestületi értekezlet, vagy mi. Madame Gervais az ajtóban áll,
már a kabát is rajta van.
– Most mennem kell...
Sophie érzi, hogy nem lesz bátorsága bejelenteni a döntését.
Egyébként, még ha volna is mersze, ideje akkor sem lenne rá.
Madame Gervais mögött már be is csukódott az ajtó.
Majd este...
Sophie hallja, ahogy kopognak a léptei a lépcsőházban.
Christine Gervais soha nem használja a liftet.
A lakásra csönd telepszik. A nappali kellős közepén cigarettára
gyújt, most először, amióta itt dolgozik. Föl-alá járkál. Olyan,
mint egy katasztrófa túlélője, minden, amit csak lát, hiábavalónak
tűnik neki. El kell mennie. Most, hogy egyedül van, áll, és
cigaretta van a kezében, kevésbé érzi sürgetőnek. De tudja, hogy
Léo miatt fel kell rá készülnie, hogy elmegy. Hogy ideje legyen
összeszedni a gondolatait, kimegy a konyhába, és bekapcsolja a
vízforralót.
Léo. Hatéves.
Már amikor legelőször meglátta, szépnek találta. Ez négy
hónappal ezelőtt volt, ugyanebben a Moliére utcai nappaliban.
Beszaladt a szobába, megállt előtte, kissé oldalra billentett fejjel
nézett a lányra, ami nála az erős gondolkodás jele volt. Anyja
egyszerűen csak annyit mondott:
– Léo, ez itt Sophie, akiről már beszéltem neked.
Egy kis ideig még vizsgálgatta. Utána mindössze azt mondta:
„Rendben”, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja.
Léo kedves, kicsit szeszélyes, intelligens és szörnyen eleven
kisfiú. Sophie-nak az a dolga, hogy reggelente elkísérje az
iskolába, délben és késő délután érte menjen, este pedig addig az
előre sosem látható ideig vigyázzon rá, amíg Madame Gervais
vagy a férje haza nem ér. Ezért aztán változó, mikor ér véget a
munkaideje: valamikor délután öt és hajnal kettő között. Az,
hogy ő bármikor ráér, döntő súllyal esett latba az állás
elnyerésekor: már az első beszélgetéskor kiderült, hogy nincs
magánélete. Madame Gervais kezdetben ugyan megpróbált nem
visszaélni ezzel, a hétköznapok kényszere azonban erősebb volt
az elveknél, és két hónapba sem telt, hogy Sophie
nélkülözhetetlen fogaskerékké váljék a család életében. Mert ő
mindig kéznél van, mindig készen áll, mindig ráér.
Léo apja, egy langaléta, száraz és nyers modorú negyvenes,
osztályvezető a Külügyminisztériumban. Felesége magas, elegáns
nő, hihetetlenül elbűvölő mosollyal, aki megpróbálja
összeegyeztetni egy könyvvizsgáló cégnél betöltött statisztikusi
állásának kötelezettségeit azokkal, amelyek egy anyára és egy
leendő államtitkár nejére nehezednek. Mindketten remekül
keresnek. Sophie mértéktartó volt, és nem használta ezt ki,
amikor a munkabéréről tárgyaltak. Valójában eszébe sem jutott,
mivel bőven elég volt neki az, amit felajánlottak. Madame
Gervais a második hónap végén felemelte a fizetését.
Ami Léót illeti, valósággal isteníti Sophie-t. Látszólag ő az
egyetlen, aki minden erőfeszítés nélkül eléri nála azt, ami az
anyjának órákba telne. Léo nem egy zsarnoki igényű
elkényeztetetett kölyök, mint ahogy attól kezdetben tartott,
hanem egy nyugodt, szófogadó kisfiú. Persze neki is megvannak a
maga kedvencei, de Sophie nagyon jó helyen áll a rangsorban.
Igen-igen előkelő helyen.
Minden este, hat óra tájban, Christine Gervais telefonál, hogy
mégkérdezze, mi újság, és hogy zavartan közölje, mikor fog aznap
hazaérni. Először néhány percig a fiával beszélget, utána Sophieval,
akihez mindig megpróbál néhány személyesebb szót is szólni.
Ezek a kísérletek vajmi kevés sikerrel járnak: Sophie minden
különösebb szándékoltság nélkül megmarad a szokásos
általánosságoknál, amelyekben a napi programról való beszámoló
játssza a főszerepet.
Léót minden este pontban 8 órakor lefekteti. Ez fontos.
Sophie-nak nincs gyereke, elvei viszont vannak. Olvas neki egy
mesét, majd az est hátralévő részére betelepszik a hatalmas,
extralapos, minden lehetséges műholdas csatornát fogni képes
televízió elé: Madame Gervais részéről ez egyfajta burkolt
ajándék volt a második hónap végén, miután Sophie-t, bármikor
ért is haza, mindig a képernyő előtt találta. Madame Gervais
többször elcsodálkozott azon, hogy egy harmincéves,
szemlátomást művelt nő, miért éri be egy ilyen szerény állással,
és hogy töltheti minden estéjét a képernyő előtt, akármilyen
óriási is az. Az első találkozásukkor Sophie elmondta, hogy
kommunikációt tanult. Amikor Madame Gervais többet is
szeretett volna erről hallani, Sophie megemlítette neki a
felsőfokú szakképzésben szerzett diplomáját, elmagyarázta, hogy
egy angol tulajdonban álló cégnél dolgozott, azt azonban nem
pontosította, milyen munkakörben. Elmondta, hogy volt férje, de
már nincs. Christine Gervais beérte ezekkel a válaszokkal.
Sophie-t egy gyermekkori barátnője ajánlotta neki, aki egy
alkalmi munkák közvetítésével foglalkozó irodát vezetett, és aki –
valami rejtélyes oknál fogva – már az első találkozáskor
rokonszenvesnek találta a lányt. Aztán meg sürgős is volt a dolog:
Léo korábbi bébiszittere hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés
nélkül távozott. Sophie nyugodt, komoly arca benne is bizalmat
ébresztett.
Az első hetekben Madame Gervais megpróbált óvatosan
tapogatózni, hogy többet is megtudjon az életéről, de aztán
tapintatosan felhagyott a kérdezősködéssel, a válaszokból ugyanis
azt érezte, hogy „egy eltitkolt, szörnyű tragédia” dúlta fel Sophie
életét – egy csipetnyi romantika mindenkiben fellelhető, még a
nagypolgárság tagjaiban is.
Mire a vízforraló kikapcsol, Sophie, ahogy az gyakran megesik,
teljesen bele van veszve a gondolataiba. Nála ez az állapot sokáig
is eltarthat. Amolyan tudatkihagyás. Az agya mintha
megdermedne egy gondolat, egy kép körül, a tudata, akár egy
kígyó, nagyon lassan rátekeredik, elveszíti az időérzékét. Aztán,
mintha csak a gravitáció visszarántaná, visszazuhan a jelenbe. S
akkor ott folytatódik a rendes élete, ahol abbamaradt. Mindig így
van.
Ezúttal, különös módon, Brevet doktor arca jelenik meg előtte.
Pedig már jó ideje nem jutott eszébe. Nem ilyennek képzelte.
Amikor telefonon beszéltek, magas, tekintélyt parancsoló
férfinak gondolta, ezzel szemben egy aprócska pasas várta a
rendelőben: olyan volt, akár egy közjegyzői írnok, aki
megtiszteltetésnek veszi, hogy fogadhatja a másodvonalbeli
ügyfeleket. Mellette könyvespolc állt, tele csecsebecsékkel.
Sophie ülve akart maradni. Azonnal mondta is, ahogy belépett,
hogy ő nem akar elnyúlni a díványon. Brevet doktor a kezével
intett, olyasformán, hogy ennek semmi akadálya. „Itt nem kell
lefeküdni” – tette hozzá. Sophie úgy-ahogy elmagyarázta neki a
problémáját. „Vegyen egy noteszt!” – rendelkezett a doktor.
Sophie-nak fel kellett jegyeznie mindent, amit csinált. Mert
lehet, hogy csak „felfújja” az emlékezetkieséseit. Igyekezni kell
tárgyilagosan nézni a dolgokat, mondta Brevet doktor, így
„pontosan felmérheti, mit felejt el, mit veszít el.” Sophie nekiállt
tehát, hogy mindent felírjon. Úgy... három hétig csinálta. A
következő kezelésig. De még ez idő alatt is veszített el dolgokat,
ez idő alatt is megfeledkezett találkozókról, s két órával azelőtt,
hogy elindult volna Brevet doktorhoz, rádöbbent, hogy a
noteszét is elhagyta. Képtelen volt előkeríteni. Pedig mindent
fölforgatott érte. Aznap volt, hogy megtalálta Vincent
születésnapi ajándékát? Azt, amiért hiába tett tűvé mindent
akkor, amikor meg kellett volna lepnie vele.
Minden összezavarodik, az élete merő zűrzavar...
Vizet önt a bögrébe, és végigszívja a cigarettáját. Péntek van.
Nincs iskola. Általában csak szerdán vigyáz egész nap Léóra, meg
néha hétvégén. Elviszi ide-oda, a kedvüktől és az alkalomtól
függően. Eddig, bár gyakran összezördültek, nagyon jól elvoltak
ők ketten. Vagyis minden rendben.
Legalábbis rendben volt addig, amíg valami zavaros, majd
egyre nyugtalanítóbb érzés nem kezdett motoszkálni benne. Nem
akart jelentőséget tulajdonítani neki, megpróbálta elhessegetni,
mint valami szemtelen legyet, ám csökönyösen visszatért. A
gyerekkel való viselkedésére is rányomta a bélyegét. Eleinte még
semmi riasztó nem történt. Csak lappangott valami, csöndesen.
Valami titok, ami mindkettőjüket érinti.
Addig, amíg hirtelen ki nem derült számára az igazság, tegnap,
a Dantremont téren.
Ez a május vége gyönyörű volt Párizsban. Léo fagylaltot kért.
Sophie leült egy padra, nem érezte jól magát. Először annak
tulajdonította a rosszullétet, hogy a téren voltak, amit
kifejezetten utált, mivel azzal ment el az ideje, hogy elkerülje a
családanyákkal való társalgást. A rendszeresen idejáró anyukák
meg-megújuló kísérleteit sikerült visszavernie, ők mostanában
már messziről elkerülik, de továbbra is meggyűlik a baja az
alkalomszerűen idetévedőkkel, az újakkal, az éppen csak erre
sétálókkal, a nyugdíjasokról nem is beszélve. Ki nem állhatja a
teret.
Egy magazint lapozgat szórakozottan, amikor Léo eléáll.
Minden különösebb szándék nélkül néz rá, a fagyiját nyalogatva.
Sophie viszonozza a pillantását. És ekkor, pontosan ebben a
pillanatban megérti, hogy többé nem titkolhatja el önmaga előtt
azt, ami immár bizonyossággá vált: megmagyarázhatatlan módon
gyűlölni kezdte a gyereket. Léo még mindig mereven bámul rá,
és Sophie rémülten veszi tudomásul, hogy mindaz, ami hozzá
tartozik – angyalarca, mohó szája, bárgyú mosolya, nevetséges
öltözéke –, mennyire elviselhetetlenné vált számára.
„Elmegyünk” – mondta neki, mintha csak azt mondta volna:
„Elmegyek.” A fejében újra beindult a gépezet. Kihagyásaival,
hézagaival, üresjárataival, abszurditásaival... Amíg sietős
léptekkel halad Léóék háza felé (a gyerek panaszkodik, hogy túl
gyorsan megy), mindenféle képek rohanják meg, teljes
összevisszaságban: Vincent fának csapódott kocsija és a
rendőrautók kéken villogó lámpái a sötétben, a karórája egy
ékszeres doboz mélyén, Madame Duguet lépcsőről lezuhanó
teste, a ház riasztója, amint az éjszaka kellős közepén felvijjog... A
képek föl-alá vonulnak előtte, újabbak is, meg régiek. A szédítő
gépezet újrakezdte örökös munkáját.
Sophie nem tartja számon, mióta tart az őrülete. Olyan régen
kezdődött... Bizonyára a sok szenvedés miatt van, de úgy érzi,
mintha már kétszer annyi ideje tartana, mint valójában. Eleinte
csak enyhe lejtő volt, aztán ahogy teltek a hónapok, egyre inkább
az lett az érzése, mintha teljes sebességgel száguldana lefelé egy
csúszdán. Sophie akkoriban férjnél volt. Az még az előtt volt,
hogy... szóval előtte. Vincent nagyon türelmes férfi volt.
Valahányszor Sophie visszagondol rá, egymásba mosódó képek
sorában jelenik meg előtte: a fiatal, mosolygós, örökké nyugodt
Vincent összeolvad az utolsó hónapok elgyötört vonású, fakó
arcú, üveges szemű Vincent-jával. A házasságuk kezdetén
(pontosan maga előtt látja a lakásukat: elgondolkodtató, hogyan
tud ugyanabban a fejben együtt élni annyi apró részlet és oly sok
hiány) Sophie még csak szórakozott volt. Vincent többször
mondta is: „Sophie szórakozott”, de a lányt ez nem zavarta, mivel
világéletében az volt. Később viszont a szórakozottsága
furcsasággá változott, s néhány hónap alatt minden durván
szétesett. Elfelejtett dolgokat, embereket, találkozókat, elkezdte
elveszíteni a holmijait, a kulcsait, a papírjait, hogy hetekkel
később a leglehetetlenebb helyeken találja meg őket. Nyugodt
természete ellenére lassan Vincent is egyre feszültebbé vált. Amit
meg is lehet érteni. Ez már neki is túl sok volt... Sophie
elfelejtette bevenni a fogamzásgátlóját, nem tudta, hová pakolta
el a születésnapi ajándékokat, a karácsonyfadíszeket... Az ilyesmi
még az erősebb jelleműeket is kiborítja. Sophie erre mindent
elkezdett felírni, egy elvonókúrán lévő drogos aggályos
gondosságával. Elvesztette a noteszeit. Elvesztette az autóját, a
barátait, lopásért letartóztatták, zavarai apránként életének
minden területét megfertőzték, és akár egy alkoholista, elkezdte
eltitkolni a kihagyásait, elkezdett csalni, színlelni, hogy se
Vincent, se más ne vegyen észre semmit. Egy szakember kórházi
kezelést javasolt. Nem egyezett bele. Aztán a halál is betolakodott
az őrületébe.
Sophie csak megy, megy, közben kinyitja a táskáját, belenyúl,
remegő kézzel cigarettára gyújt, mélyen beszívja a füstöt.
Lehunyja a szemét. A fejét betöltő zsongás és a kínzó rosszullét
ellenére észreveszi, hogy Léo nincs mellette. Hátrafordul, és látja,
hogy messze lemaradt, összefont karral, dacos arccal, konokul áll
a járdán. A duzzogó gyerek láttán, ahogy ott áll lecövekelve a
járda közepén, rettenetes düh fogja el. Visszamegy, megáll előtte,
és lekever neki egy csattanós pofont.
A pofon hangjára riad fel. Elszégyelli magát, körülnéz, látta-e
valaki. Sehol senki, az utca kihalt, csak egy motor halad el lassan
mellettük. Ránéz az arcát dörzsölgető gyerekre. A kisfiú állja a
pillantását, nem sír, mintha homályosan érezné, hogy ez nem is
igazán neki szólt.
– Hazamegyünk – vetette oda neki ellentmondást nem tűrő
hangon.
Ennyi volt.
Egész este egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
Mindkettőjüknek megvolt rá az oka. Sophie-ban ködösen
felrémlett, vajon a pofon miatt nem lesznek-e problémái Madame
Gervais-vel, miközben tudta, hogy neki ez valójában teljesen
mindegy. Most már el kell mennie, minden olyan, mintha már el
is ment volna.
Mintha csak szándékosan tette volna, aznap este Christine
Gervais későn ért haza. Sophie a kanapén aludt, a tévében
kosármeccs ment, ordítozással és ovációáradattal kísérve. A
csendre ébredt fel, amikor Madame Gervais elzárta a készüléket.
– Későn jöttem... – mentegetőzött a nő.
Sophie rámeredt a kabátban előtte álló alakra. Egy kásás
„nem”-et préselt ki magából.
– Itt marad éjszakára?
Amikor későn ér haza, Madame Gervais mindig felajánlja neki,
hogy aludjon ott, ő nem fogadja el, Madame Gervais erre kifizeti
a taxit.
Sophie előtt egy pillanat alatt lepergett a nap végének filmje,
az esti hallgatás, az egymást kerülő tekintetek, Léo komoly arca,
ahogy türelmesen hallgatja a mesét, de szemlátomást másutt jár
az esze. Látszott rajta, mennyire kelletlenül fogadja az utolsó
puszit, úgyhogy Sophie-nak ki is szaladt a száján:
– Semmi baj, kis bogaram, semmi baj. Ne haragudj...
Léo biccentett a fejével. A felnőtt élet durván betört az ő kis
világába, s úgy tűnt, ez kimerítette. Azonnal el is aludt.
Ez egyszer Sophie beleegyezett, hogy ott aludjon, annyira úrrá
lett rajta a levertség.
Sophie két keze közé fogja a kihűlt teásbögrét. Nem lepődik
meg a könnyein, melyek súlyosan gördülnek le a parkettára. A
másodperc töredékéig felvillan benne egy kép, egy faajtóra
szögezett macska teste. Egy fekete-fehér macskáé. Aztán más
képek jönnek. Csupa halott. Sok a halott az ő történetében.
Itt az idő. Rápillant a konyhai faliórára: 9 óra 20. Észre sem
vette, hogy még egy cigarettát meggyújtott. Idegesen elnyomja.
– Léo!
Megriad a saját hangjától. Szorongást hall benne, bár nem
tudja, miért.
– Léo?
Besiet a gyerek szobájába. Az ágyon felpúposodik a takaró,
olyan, mint egy hullámvasút. Megkönnyebbülten fellélegzik,
halvány mosoly fut át az arcán. A félelme eloszlott, s ez
akaratlanul is valami gyengéd hálafélét vált ki belőle.
Közelebb lép az ágyhoz:
– Nahát, hol lehet ez a kisfiú?
Megfordul.
– Talán itt van.
Könnyedén becsapja a fenyőszekrény ajtaját, fél szemmel az
ágyat figyelve.
– Nem, a szekrényben nincs. Akkor talán a fiókban...
Kihúzza és visszatolja a fiókot, egyszer, kétszer, háromszor:
– Ebben nincs... Ebben sincs... Semelyikben sincs... Hová
bújhatott?
Az ajtóhoz megy, és valamivel hangosabban azt mondja:
– Hát, mivel itt nincs, akkor én megyek is...
Zajosan becsukja az ajtót, de benn marad a szobában, és az
ágyat lesi, a takaró formáját. Egy mozdulatra vár. Rossz érzés
fogja el, összeszorul a gyomra. Lehetetlen formája van a
takarónak. Sophie ott marad, mozdulatlanná dermedve, a
szeméből újra könnyek törnek elő, de ezek nem ugyanazok a
könnyek, ezek a régi könnyek, azok, amelyek a volánjára bukott
vérző férfitestre csorogtak, azok, amelyek a kezére hulltak,
amikor a lépcsőn lezuhant idős asszony hátát simogatta.
Gépies léptekkel az ágyhoz megy, és egyetlen mozdulattal
felrántja a takarót.
Léo tényleg ott van alatta, de nem alszik. Meztelenül gubbaszt,
bokához kötözött csuklóval, feje a térdei közé hajlik. Az arca
profilból látszik, borzalmas színe van. A pizsamáját használták
arra, hogy erősen megkötözzék. A nyakán egy cipőfűző, olyan
szorosan meghúzták, hogy mélyen belevág a húsba.
Sophie az öklébe harap, de a hányást nem tudja visszatartani.
Előrehajol, éppen csak sikerül elkerülnie, hogy ne hányja le a
gyerek testét, de közben kénytelen rátámaszkodni az ágyra. A kis
test feléje dől, Léo feje a térdének koccan. Olyan szorosan öleli
magához, hogy mindketten lezuhannak az ágyról.
És most ott ül a földön, hátát a falnak döntve, s mellette Léo
élettelen, jéghideg teste... Saját üvöltése úgy feldúlja, mintha csak
másvalakiből törne elő. Lenéz a gyerekre. A szemét
elhomályosító könnyfüggöny ellenére látja, mennyire tönkretette
a halál. Gépies mozdulattal simogatja a kisfiú haját. Sápadt, foltos
arca felé fordul, szeme mereven bámul a semmibe.
Ma reggel is, mint sok más reggelen, könnyben úszó arccal és
gombóccal a torkában ébredt, bár nincs különösebb oka a
nyugtalanságra. Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek:
minden éjjel sír, amióta megőrült. Ha reggelente nem érezné,
hogy nedves az arca, akár azt is hihetné, hogy az éjszakái
békések, az álma mély. Reggel a könnyáztatta arc, az elszorult
torok már csak puszta információ. Mióta is van így? Vincent
balesete óta? Azóta, hogy meghalt? Vagy jóval korábban
kezdődött, még az első haláleset után?
Feltámaszkodik az egyik könyökére. A lepedővel megtörli a
szemét, közben a cigarettája után tapogatózik, s mivel nem
találja, hirtelen ráébred, hol van. Minden eszébe jut, az előző
nap, a tegnap esti események... Most már emlékszik: mennie kell,
itt kell hagynia ezt a házat. Fel kell kelnie, indulnia kell – mégis
ott marad, az ágyhoz szögezve: a legapróbb mozdulatra is
képtelen. Halálosan kimerült.
Amikor végre sikerül elszakadnia az ágytól, és elvánszorog a
nappaliig, Madame Gervais a kanapén ül, s nyugodtan hajol a
számítógép billentyűzete fölé.
– Jó reggelt! Kipihente magát?
– Jó reggelt! Igen.
– Kicsit gyűröttnek látszik.
– Reggel mindig ilyen vagyok.
Madame Gervais elmenti a fájlt, és összecsukja a laptopot.
– Léo még alszik – mondja, s közben határozott léptekkel
megindul a fogas felé. – Nem mertem bemenni hozzá, féltem,
hogy felébresztem. Mivel ma úgysincs iskola, gondoltam, jobb, ha
alszik, s magát is kicsit nyugton hagyja...
Ma nincs iskola. Sophie-nak homályosan dereng valami.
Tantestületi értekezlet, vagy mi. Madame Gervais az ajtóban áll,
már a kabát is rajta van.
– Most mennem kell...
Sophie érzi, hogy nem lesz bátorsága bejelenteni a döntését.
Egyébként, még ha volna is mersze, ideje akkor sem lenne rá.
Madame Gervais mögött már be is csukódott az ajtó.
Majd este...
Sophie hallja, ahogy kopognak a léptei a lépcsőházban.
Christine Gervais soha nem használja a liftet.
A lakásra csönd telepszik. A nappali kellős közepén cigarettára
gyújt, most először, amióta itt dolgozik. Föl-alá járkál. Olyan,
mint egy katasztrófa túlélője, minden, amit csak lát, hiábavalónak
tűnik neki. El kell mennie. Most, hogy egyedül van, áll, és
cigaretta van a kezében, kevésbé érzi sürgetőnek. De tudja, hogy
Léo miatt fel kell rá készülnie, hogy elmegy. Hogy ideje legyen
összeszedni a gondolatait, kimegy a konyhába, és bekapcsolja a
vízforralót.
Léo. Hatéves.
Már amikor legelőször meglátta, szépnek találta. Ez négy
hónappal ezelőtt volt, ugyanebben a Moliére utcai nappaliban.
Beszaladt a szobába, megállt előtte, kissé oldalra billentett fejjel
nézett a lányra, ami nála az erős gondolkodás jele volt. Anyja
egyszerűen csak annyit mondott:
– Léo, ez itt Sophie, akiről már beszéltem neked.
Egy kis ideig még vizsgálgatta. Utána mindössze azt mondta:
„Rendben”, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja.
Léo kedves, kicsit szeszélyes, intelligens és szörnyen eleven
kisfiú. Sophie-nak az a dolga, hogy reggelente elkísérje az
iskolába, délben és késő délután érte menjen, este pedig addig az
előre sosem látható ideig vigyázzon rá, amíg Madame Gervais
vagy a férje haza nem ér. Ezért aztán változó, mikor ér véget a
munkaideje: valamikor délután öt és hajnal kettő között. Az,
hogy ő bármikor ráér, döntő súllyal esett latba az állás
elnyerésekor: már az első beszélgetéskor kiderült, hogy nincs
magánélete. Madame Gervais kezdetben ugyan megpróbált nem
visszaélni ezzel, a hétköznapok kényszere azonban erősebb volt
az elveknél, és két hónapba sem telt, hogy Sophie
nélkülözhetetlen fogaskerékké váljék a család életében. Mert ő
mindig kéznél van, mindig készen áll, mindig ráér.
Léo apja, egy langaléta, száraz és nyers modorú negyvenes,
osztályvezető a Külügyminisztériumban. Felesége magas, elegáns
nő, hihetetlenül elbűvölő mosollyal, aki megpróbálja
összeegyeztetni egy könyvvizsgáló cégnél betöltött statisztikusi
állásának kötelezettségeit azokkal, amelyek egy anyára és egy
leendő államtitkár nejére nehezednek. Mindketten remekül
keresnek. Sophie mértéktartó volt, és nem használta ezt ki,
amikor a munkabéréről tárgyaltak. Valójában eszébe sem jutott,
mivel bőven elég volt neki az, amit felajánlottak. Madame
Gervais a második hónap végén felemelte a fizetését.
Ami Léót illeti, valósággal isteníti Sophie-t. Látszólag ő az
egyetlen, aki minden erőfeszítés nélkül eléri nála azt, ami az
anyjának órákba telne. Léo nem egy zsarnoki igényű
elkényeztetetett kölyök, mint ahogy attól kezdetben tartott,
hanem egy nyugodt, szófogadó kisfiú. Persze neki is megvannak a
maga kedvencei, de Sophie nagyon jó helyen áll a rangsorban.
Igen-igen előkelő helyen.
Minden este, hat óra tájban, Christine Gervais telefonál, hogy
mégkérdezze, mi újság, és hogy zavartan közölje, mikor fog aznap
hazaérni. Először néhány percig a fiával beszélget, utána Sophieval,
akihez mindig megpróbál néhány személyesebb szót is szólni.
Ezek a kísérletek vajmi kevés sikerrel járnak: Sophie minden
különösebb szándékoltság nélkül megmarad a szokásos
általánosságoknál, amelyekben a napi programról való beszámoló
játssza a főszerepet.
Léót minden este pontban 8 órakor lefekteti. Ez fontos.
Sophie-nak nincs gyereke, elvei viszont vannak. Olvas neki egy
mesét, majd az est hátralévő részére betelepszik a hatalmas,
extralapos, minden lehetséges műholdas csatornát fogni képes
televízió elé: Madame Gervais részéről ez egyfajta burkolt
ajándék volt a második hónap végén, miután Sophie-t, bármikor
ért is haza, mindig a képernyő előtt találta. Madame Gervais
többször elcsodálkozott azon, hogy egy harmincéves,
szemlátomást művelt nő, miért éri be egy ilyen szerény állással,
és hogy töltheti minden estéjét a képernyő előtt, akármilyen
óriási is az. Az első találkozásukkor Sophie elmondta, hogy
kommunikációt tanult. Amikor Madame Gervais többet is
szeretett volna erről hallani, Sophie megemlítette neki a
felsőfokú szakképzésben szerzett diplomáját, elmagyarázta, hogy
egy angol tulajdonban álló cégnél dolgozott, azt azonban nem
pontosította, milyen munkakörben. Elmondta, hogy volt férje, de
már nincs. Christine Gervais beérte ezekkel a válaszokkal.
Sophie-t egy gyermekkori barátnője ajánlotta neki, aki egy
alkalmi munkák közvetítésével foglalkozó irodát vezetett, és aki –
valami rejtélyes oknál fogva – már az első találkozáskor
rokonszenvesnek találta a lányt. Aztán meg sürgős is volt a dolog:
Léo korábbi bébiszittere hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés
nélkül távozott. Sophie nyugodt, komoly arca benne is bizalmat
ébresztett.
Az első hetekben Madame Gervais megpróbált óvatosan
tapogatózni, hogy többet is megtudjon az életéről, de aztán
tapintatosan felhagyott a kérdezősködéssel, a válaszokból ugyanis
azt érezte, hogy „egy eltitkolt, szörnyű tragédia” dúlta fel Sophie
életét – egy csipetnyi romantika mindenkiben fellelhető, még a
nagypolgárság tagjaiban is.
Mire a vízforraló kikapcsol, Sophie, ahogy az gyakran megesik,
teljesen bele van veszve a gondolataiba. Nála ez az állapot sokáig
is eltarthat. Amolyan tudatkihagyás. Az agya mintha
megdermedne egy gondolat, egy kép körül, a tudata, akár egy
kígyó, nagyon lassan rátekeredik, elveszíti az időérzékét. Aztán,
mintha csak a gravitáció visszarántaná, visszazuhan a jelenbe. S
akkor ott folytatódik a rendes élete, ahol abbamaradt. Mindig így
van.
Ezúttal, különös módon, Brevet doktor arca jelenik meg előtte.
Pedig már jó ideje nem jutott eszébe. Nem ilyennek képzelte.
Amikor telefonon beszéltek, magas, tekintélyt parancsoló
férfinak gondolta, ezzel szemben egy aprócska pasas várta a
rendelőben: olyan volt, akár egy közjegyzői írnok, aki
megtiszteltetésnek veszi, hogy fogadhatja a másodvonalbeli
ügyfeleket. Mellette könyvespolc állt, tele csecsebecsékkel.
Sophie ülve akart maradni. Azonnal mondta is, ahogy belépett,
hogy ő nem akar elnyúlni a díványon. Brevet doktor a kezével
intett, olyasformán, hogy ennek semmi akadálya. „Itt nem kell
lefeküdni” – tette hozzá. Sophie úgy-ahogy elmagyarázta neki a
problémáját. „Vegyen egy noteszt!” – rendelkezett a doktor.
Sophie-nak fel kellett jegyeznie mindent, amit csinált. Mert
lehet, hogy csak „felfújja” az emlékezetkieséseit. Igyekezni kell
tárgyilagosan nézni a dolgokat, mondta Brevet doktor, így
„pontosan felmérheti, mit felejt el, mit veszít el.” Sophie nekiállt
tehát, hogy mindent felírjon. Úgy... három hétig csinálta. A
következő kezelésig. De még ez idő alatt is veszített el dolgokat,
ez idő alatt is megfeledkezett találkozókról, s két órával azelőtt,
hogy elindult volna Brevet doktorhoz, rádöbbent, hogy a
noteszét is elhagyta. Képtelen volt előkeríteni. Pedig mindent
fölforgatott érte. Aznap volt, hogy megtalálta Vincent
születésnapi ajándékát? Azt, amiért hiába tett tűvé mindent
akkor, amikor meg kellett volna lepnie vele.
Minden összezavarodik, az élete merő zűrzavar...
Vizet önt a bögrébe, és végigszívja a cigarettáját. Péntek van.
Nincs iskola. Általában csak szerdán vigyáz egész nap Léóra, meg
néha hétvégén. Elviszi ide-oda, a kedvüktől és az alkalomtól
függően. Eddig, bár gyakran összezördültek, nagyon jól elvoltak
ők ketten. Vagyis minden rendben.
Legalábbis rendben volt addig, amíg valami zavaros, majd
egyre nyugtalanítóbb érzés nem kezdett motoszkálni benne. Nem
akart jelentőséget tulajdonítani neki, megpróbálta elhessegetni,
mint valami szemtelen legyet, ám csökönyösen visszatért. A
gyerekkel való viselkedésére is rányomta a bélyegét. Eleinte még
semmi riasztó nem történt. Csak lappangott valami, csöndesen.
Valami titok, ami mindkettőjüket érinti.
Addig, amíg hirtelen ki nem derült számára az igazság, tegnap,
a Dantremont téren.
Ez a május vége gyönyörű volt Párizsban. Léo fagylaltot kért.
Sophie leült egy padra, nem érezte jól magát. Először annak
tulajdonította a rosszullétet, hogy a téren voltak, amit
kifejezetten utált, mivel azzal ment el az ideje, hogy elkerülje a
családanyákkal való társalgást. A rendszeresen idejáró anyukák
meg-megújuló kísérleteit sikerült visszavernie, ők mostanában
már messziről elkerülik, de továbbra is meggyűlik a baja az
alkalomszerűen idetévedőkkel, az újakkal, az éppen csak erre
sétálókkal, a nyugdíjasokról nem is beszélve. Ki nem állhatja a
teret.
Egy magazint lapozgat szórakozottan, amikor Léo eléáll.
Minden különösebb szándék nélkül néz rá, a fagyiját nyalogatva.
Sophie viszonozza a pillantását. És ekkor, pontosan ebben a
pillanatban megérti, hogy többé nem titkolhatja el önmaga előtt
azt, ami immár bizonyossággá vált: megmagyarázhatatlan módon
gyűlölni kezdte a gyereket. Léo még mindig mereven bámul rá,
és Sophie rémülten veszi tudomásul, hogy mindaz, ami hozzá
tartozik – angyalarca, mohó szája, bárgyú mosolya, nevetséges
öltözéke –, mennyire elviselhetetlenné vált számára.
„Elmegyünk” – mondta neki, mintha csak azt mondta volna:
„Elmegyek.” A fejében újra beindult a gépezet. Kihagyásaival,
hézagaival, üresjárataival, abszurditásaival... Amíg sietős
léptekkel halad Léóék háza felé (a gyerek panaszkodik, hogy túl
gyorsan megy), mindenféle képek rohanják meg, teljes
összevisszaságban: Vincent fának csapódott kocsija és a
rendőrautók kéken villogó lámpái a sötétben, a karórája egy
ékszeres doboz mélyén, Madame Duguet lépcsőről lezuhanó
teste, a ház riasztója, amint az éjszaka kellős közepén felvijjog... A
képek föl-alá vonulnak előtte, újabbak is, meg régiek. A szédítő
gépezet újrakezdte örökös munkáját.
Sophie nem tartja számon, mióta tart az őrülete. Olyan régen
kezdődött... Bizonyára a sok szenvedés miatt van, de úgy érzi,
mintha már kétszer annyi ideje tartana, mint valójában. Eleinte
csak enyhe lejtő volt, aztán ahogy teltek a hónapok, egyre inkább
az lett az érzése, mintha teljes sebességgel száguldana lefelé egy
csúszdán. Sophie akkoriban férjnél volt. Az még az előtt volt,
hogy... szóval előtte. Vincent nagyon türelmes férfi volt.
Valahányszor Sophie visszagondol rá, egymásba mosódó képek
sorában jelenik meg előtte: a fiatal, mosolygós, örökké nyugodt
Vincent összeolvad az utolsó hónapok elgyötört vonású, fakó
arcú, üveges szemű Vincent-jával. A házasságuk kezdetén
(pontosan maga előtt látja a lakásukat: elgondolkodtató, hogyan
tud ugyanabban a fejben együtt élni annyi apró részlet és oly sok
hiány) Sophie még csak szórakozott volt. Vincent többször
mondta is: „Sophie szórakozott”, de a lányt ez nem zavarta, mivel
világéletében az volt. Később viszont a szórakozottsága
furcsasággá változott, s néhány hónap alatt minden durván
szétesett. Elfelejtett dolgokat, embereket, találkozókat, elkezdte
elveszíteni a holmijait, a kulcsait, a papírjait, hogy hetekkel
később a leglehetetlenebb helyeken találja meg őket. Nyugodt
természete ellenére lassan Vincent is egyre feszültebbé vált. Amit
meg is lehet érteni. Ez már neki is túl sok volt... Sophie
elfelejtette bevenni a fogamzásgátlóját, nem tudta, hová pakolta
el a születésnapi ajándékokat, a karácsonyfadíszeket... Az ilyesmi
még az erősebb jelleműeket is kiborítja. Sophie erre mindent
elkezdett felírni, egy elvonókúrán lévő drogos aggályos
gondosságával. Elvesztette a noteszeit. Elvesztette az autóját, a
barátait, lopásért letartóztatták, zavarai apránként életének
minden területét megfertőzték, és akár egy alkoholista, elkezdte
eltitkolni a kihagyásait, elkezdett csalni, színlelni, hogy se
Vincent, se más ne vegyen észre semmit. Egy szakember kórházi
kezelést javasolt. Nem egyezett bele. Aztán a halál is betolakodott
az őrületébe.
Sophie csak megy, megy, közben kinyitja a táskáját, belenyúl,
remegő kézzel cigarettára gyújt, mélyen beszívja a füstöt.
Lehunyja a szemét. A fejét betöltő zsongás és a kínzó rosszullét
ellenére észreveszi, hogy Léo nincs mellette. Hátrafordul, és látja,
hogy messze lemaradt, összefont karral, dacos arccal, konokul áll
a járdán. A duzzogó gyerek láttán, ahogy ott áll lecövekelve a
járda közepén, rettenetes düh fogja el. Visszamegy, megáll előtte,
és lekever neki egy csattanós pofont.
A pofon hangjára riad fel. Elszégyelli magát, körülnéz, látta-e
valaki. Sehol senki, az utca kihalt, csak egy motor halad el lassan
mellettük. Ránéz az arcát dörzsölgető gyerekre. A kisfiú állja a
pillantását, nem sír, mintha homályosan érezné, hogy ez nem is
igazán neki szólt.
– Hazamegyünk – vetette oda neki ellentmondást nem tűrő
hangon.
Ennyi volt.
Egész este egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
Mindkettőjüknek megvolt rá az oka. Sophie-ban ködösen
felrémlett, vajon a pofon miatt nem lesznek-e problémái Madame
Gervais-vel, miközben tudta, hogy neki ez valójában teljesen
mindegy. Most már el kell mennie, minden olyan, mintha már el
is ment volna.
Mintha csak szándékosan tette volna, aznap este Christine
Gervais későn ért haza. Sophie a kanapén aludt, a tévében
kosármeccs ment, ordítozással és ovációáradattal kísérve. A
csendre ébredt fel, amikor Madame Gervais elzárta a készüléket.
– Későn jöttem... – mentegetőzött a nő.
Sophie rámeredt a kabátban előtte álló alakra. Egy kásás
„nem”-et préselt ki magából.
– Itt marad éjszakára?
Amikor későn ér haza, Madame Gervais mindig felajánlja neki,
hogy aludjon ott, ő nem fogadja el, Madame Gervais erre kifizeti
a taxit.
Sophie előtt egy pillanat alatt lepergett a nap végének filmje,
az esti hallgatás, az egymást kerülő tekintetek, Léo komoly arca,
ahogy türelmesen hallgatja a mesét, de szemlátomást másutt jár
az esze. Látszott rajta, mennyire kelletlenül fogadja az utolsó
puszit, úgyhogy Sophie-nak ki is szaladt a száján:
– Semmi baj, kis bogaram, semmi baj. Ne haragudj...
Léo biccentett a fejével. A felnőtt élet durván betört az ő kis
világába, s úgy tűnt, ez kimerítette. Azonnal el is aludt.
Ez egyszer Sophie beleegyezett, hogy ott aludjon, annyira úrrá
lett rajta a levertség.
Sophie két keze közé fogja a kihűlt teásbögrét. Nem lepődik
meg a könnyein, melyek súlyosan gördülnek le a parkettára. A
másodperc töredékéig felvillan benne egy kép, egy faajtóra
szögezett macska teste. Egy fekete-fehér macskáé. Aztán más
képek jönnek. Csupa halott. Sok a halott az ő történetében.
Itt az idő. Rápillant a konyhai faliórára: 9 óra 20. Észre sem
vette, hogy még egy cigarettát meggyújtott. Idegesen elnyomja.
– Léo!
Megriad a saját hangjától. Szorongást hall benne, bár nem
tudja, miért.
– Léo?
Besiet a gyerek szobájába. Az ágyon felpúposodik a takaró,
olyan, mint egy hullámvasút. Megkönnyebbülten fellélegzik,
halvány mosoly fut át az arcán. A félelme eloszlott, s ez
akaratlanul is valami gyengéd hálafélét vált ki belőle.
Közelebb lép az ágyhoz:
– Nahát, hol lehet ez a kisfiú?
Megfordul.
– Talán itt van.
Könnyedén becsapja a fenyőszekrény ajtaját, fél szemmel az
ágyat figyelve.
– Nem, a szekrényben nincs. Akkor talán a fiókban...
Kihúzza és visszatolja a fiókot, egyszer, kétszer, háromszor:
– Ebben nincs... Ebben sincs... Semelyikben sincs... Hová
bújhatott?
Az ajtóhoz megy, és valamivel hangosabban azt mondja:
– Hát, mivel itt nincs, akkor én megyek is...
Zajosan becsukja az ajtót, de benn marad a szobában, és az
ágyat lesi, a takaró formáját. Egy mozdulatra vár. Rossz érzés
fogja el, összeszorul a gyomra. Lehetetlen formája van a
takarónak. Sophie ott marad, mozdulatlanná dermedve, a
szeméből újra könnyek törnek elő, de ezek nem ugyanazok a
könnyek, ezek a régi könnyek, azok, amelyek a volánjára bukott
vérző férfitestre csorogtak, azok, amelyek a kezére hulltak,
amikor a lépcsőn lezuhant idős asszony hátát simogatta.
Gépies léptekkel az ágyhoz megy, és egyetlen mozdulattal
felrántja a takarót.
Léo tényleg ott van alatta, de nem alszik. Meztelenül gubbaszt,
bokához kötözött csuklóval, feje a térdei közé hajlik. Az arca
profilból látszik, borzalmas színe van. A pizsamáját használták
arra, hogy erősen megkötözzék. A nyakán egy cipőfűző, olyan
szorosan meghúzták, hogy mélyen belevág a húsba.
Sophie az öklébe harap, de a hányást nem tudja visszatartani.
Előrehajol, éppen csak sikerül elkerülnie, hogy ne hányja le a
gyerek testét, de közben kénytelen rátámaszkodni az ágyra. A kis
test feléje dől, Léo feje a térdének koccan. Olyan szorosan öleli
magához, hogy mindketten lezuhannak az ágyról.
És most ott ül a földön, hátát a falnak döntve, s mellette Léo
élettelen, jéghideg teste... Saját üvöltése úgy feldúlja, mintha csak
másvalakiből törne elő. Lenéz a gyerekre. A szemét
elhomályosító könnyfüggöny ellenére látja, mennyire tönkretette
a halál. Gépies mozdulattal simogatja a kisfiú haját. Sápadt, foltos
arca felé fordul, szeme mereven bámul a semmibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése