1.
Amikor Elspeth meghalt, Robert épp
az automata előtt állt, és nézte, ahogy a tea a kis műanyag pohárba csorog.
Később Robertnek eszébe jutott, hogyan ment végig a kórházi folyosón, kezében a
pohárkányi borzalmas teával, egyedül a neoncsövek alatt, visszafelé a szobába,
ahol Elspeth gépekkel körülvéve feküdt. Elspeth arcával az ajtó felé fordult, a
szeme nyitva volt; Robert először azt hitte, magánál van.
A halála előtti pillanatokban
Elspeth az előző évi tavasz egyik napjára gondolt, amikor Roberttel egy sáros
ösvényen sétáltak a Temze partján, Kew Gardensben. A levegőben rothadt avar
szaga; korábban esett.
– Kár, hogy nem születtek
gyerekeink – mondta Robert, és Elspeth válaszolt.
– Ne légy csacsi, kedves. –
Hangosan kimondta, a kórházi szobában, de Robert nem volt ott, nem hallotta.
Elspeth az ajtó felé fordította az
arcát. Kiáltani akart, Robert, de
hirtelen elszorult a torka. Úgy érezte, mintha a lelke a légcsövén keresztül
próbálna kiszökni a testéből. Köhögni próbált, hogy kiengedje, de csak hörgött.
Megfulladok! Megfulladok az ágyban...
Erős nyomást érzett, aztán lebegett; a fájdalom megszűnt, és ő a mennyezetről
nézett le apró, meggyötört testére.
Robert az ajtóban állt. A tea
égette a kezét, letette hát a poharat az ágy melletti éjjeliszekrényre. A
hajnal kezdte átváltoztatni a szoba árnyait szénfeketéből meghatározhatatlan
szürkévé; egyébként mintha semmi sem változott volna. Robert becsukta az ajtót.
Levette kerek, drótkeretes
szemüvegét és cipőjét. Bemászott az ágyba, óvatosan, hogy meg ne zavarja
Elspeth-et, és hozzásimult. Elspeth heteken át lázban égett, de most szinte
normális volt a hőmérséklete. Robert melegnek érezte a bőrét ott, ahol
hozzáért. Elspeth eltávozott az élettelen tárgyak világába, és lassan kezdett
kihűlni. Robert Elspeth tarkójához szorította az arcát és mélyeket lélegzett.
Elspeth nézte a férfit a mennyezetről.
Milyen ismerős volt neki, és milyen idegennek látszott! Látta, de nem érezte,
ahogy a férfi hosszú karjával átszorítja a derekát – Roberten minden
elnyújtottnak látszott, az arca csupa áll, felsőajka vastag; az orra kissé
madárcsőrre emlékeztetett, a szeme mélyen ülő; barna haja szétterült Elspeth
párnáján. A bőre sápadt volt, hiszen túlságosan sok időt töltött a kórházban.
Nagyon magányosnak látszott, soványnak és nagynak, ahogy körülfogta Elspeth
pici, élettelen testét. Elspeth-nek egy fénykép jutott az eszébe, amelyet
nemrégiben látott a National
Geographicban, egy anya ölelte át rajta éhen halt gyermekét. Robert fehér
inge meggyűrődött; zoknijából mindkét nagylábujja kilátszott. Elspeth-re
egyszerre rázúdult az összes dolog, amit életében megbánt, minden bűntudata és
vágyakozása. Nem, gondolta. Nem megyek el. De már elment, és egy
pillanat alatt másutt termett, semmiként szétszóródott.
A nővér fél óra múlva talált rájuk.
Némán állt, nézte a magas, fiatalos férfit, ahogy átöleli a vékony, halott,
középkorú nőt. Aztán elment a beteghordókért.
Odakinn London épp ébredezett. Robert
csukott szemmel feküdt, hallgatta a forgalmat a főutcán, a lépéseket a
folyosón. Tudta, hogy nemsokára ki kell nyitnia a szemét, el kell engednie
Elspeth testét, fel kell állnia, beszélnie kell. Hamarosan elkezdődik a jövő,
Elspeth nélkül. Nem nyitotta ki a szemét, beszívta az asszony egyre tünedező
illatát, és várt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése