11. fejezet

Húsz perccel később és néhány emberrel többen ültünk a szobánkban és figyeltünk apámra, aki vázolta a helyzetet az újonnan érkezőknek. Elmondta, hogy mi vagyunk Az Angyalok és ha nem hiszik, akkor nézzenek csak Diegora. A fegyverraktár kifosztásáról is beszélt és arról, hogy próbálok intézkedni a fegyverek ügyében.

-Erről jut eszembe! Hol vannak a fegyvereink? Tudod amiket elhoztatok. A nagy piros zsákok. – kérdeztem apát.

-Miért?

-Mert gyorsan át akarom nézni, hogy miből mennyi van.

Bill idehoznád a fegyverszobából a piros zsákokat? – kérte meg apa az egyik embert. Bill felállt és elindult az ajtó felé. 160 centi lehetett és úgy nézett ki mint egy kétajtós szekrény fekete, tüsi hajjal. Néhány perc múlva vissza is ért, mind az öt zsákkal, amit odaadott nekünk és visszaült a helyére. A zsákokat ráraktam az ágyra és kinyitottam mindet és elkezdtünk kipakolni belőle. Nem zavartattuk magunkat. Nem érdekelt, hogy mindenki minket bámul. Sorra pakoltuk ki a pisztolyokat, puskákat, gépfegyvereket, késeket és még sorolhatnám, hogy miket. Mire kipakoltunk és csoportosítottunk mindent, addigra a kis csapat körbeállta az ágyat és mustrálta a gyűjteményünk.

-És ezt mind… hogy is hívják? – kérdezte Ell apja.

-Santiago. –segítettem ki.

-Igen, ezt mint Santiago szerezte nektek?

-Igen, mindent egytől egyig. És három fegyver kivételével a tiétek. A kedvenc tőrömet és a Desert Eagleömet nem adom és Ell Taurusát sem. A többit vihetitek.

-Ezeknek egy kisebb hadseregnek elegendő fegyverük van. – mondta az ágy másik oldalán álló férfi.

-Hát Az Angyalok nem mászkálhatnak védtelenül. –mondta Ell mosolyogva.

-Mike nem gondolod, hogy nagyon hasonlít rád a lányod? –kérdezte Bill.

-Hát… -nem tudta befejezni a mondatot mert kopogtak. Egy hosszú fekete hajú lány lépett be az ajtón. Nem lehetett magasabb mint én. Farmert és kék rövidujjút viselt.

-Végre itt vagy Linda! Örülök, hogy épségben vagy. – köszöntötte apám.

-Hola! Én is örülök, hogy végre ideértem. Gondolom a fiúk már elmondták a történteket. –Ekkor észrevett minket. – És ők kik?

-A piros hajú Anett, a lányom és mellette pedig Ella. Ő Seung Hyun lánya.

-Ja és ők Az Angyalok. – fűzte hozzá Henry.

-Komolyan? – nézett szkeptikusan Linda.

-Ha nem hiszed nézz rá Diegora. –mondtam. Odanézett a fotelban ülő Diégóra.

-Te verted el?

-Aha.

-Akkor jól ki fogunk jönni egymással- mondta egy széles mosoly kíséretében.

-Ha befejeztétek az ismerkedést, akkor találjuk ki, hogy mi legyen a terv.-tért a lényegre, mint mindig apa.

A terv megbeszélésével nem jutottunk sokra. Egy óra után feladtuk és rendeltünk ebédre egy kis kínait. Teli hassal jobban megy a gondolkodás. A szobában lévő emberek szépen lassan elszállingóztak, kivéve apáékat, a három fiút és Lindát.

-Tényleg apa! A kocsinkat nem hoztátok magatokkal? Egy fekete autó volt angyalszárnyakkal az oldalán. – kérdezte Ell.

-Nem, azt nem hoztuk magunkkal. Nem tudtam, hogy már van jogsitok. – mondta az apja.

-Nincs is.

-Akkor, hogy lehet a tiétek? Ki vezetett?

-Hát én. Sokat jártam  utcai versenyekre és ott meg tanultam vezetni. -mondtam.

-És én is tudok egy kicsit vezetni, de én normál sebességgel. Nem úgy mint Anett. Ő úgy vezet, mintha a Formula 1 egyik pilótája lenne. És látnotok kéne amikor még a nitrót is rányomja. Megállíthatatlan. –dicsekedett velem Ell.

-És ha szabad tudnom, hogy kerültél te utcai versenyekre? – vont kérdőre apa.

-Öhm… ez egy elég hosszú történet és nem akarok vele senkit se untatni. – mondtam faarccal.

-Pedig szívesen meghallgatnám. –mondta apa.

-Majd talán egyszer.

-Rendben, de ne gondold azt, hogy megúsztad és látni akarom, hogy hogy vezetsz.

-Tényleg jól vezet. Nem kell aggódni miatta. Marc Porschéjét is simán elvezeti.

-Ezt örömmel hallom. Nem akarod nekiadni az autódat? Mert csak ott porosodik letakarva. – fordult apához  Linda.

-Ezt az ötletet támogatom! – mondtam fülig érő szájjal. Kíváncsi voltam, hogy milyen kocsija van apának.  Apám gondolkodott egy kicsit majd rábólintott.

-Legyen, de vigyázz rá!

-Mint a szemem fényére!

-Megnézed az új kocsid?

Naná! – vágtam rá azonnal. Rögtön az ajtónál voltam és kérdőn néztem apára, hogy most jön vagy sem.

-Most csak szórakozol velem! Ez a fekete Mustang az enyém? – néztem döbbenten apámra.

-Igen, de már mondtam, hogy vigyázz rá! Értetted?

-Aham. – nyögtem ki. –Elvihetem egy körre?

-Ha szeretnéd, de megyek én is.

Oké! Hol a kulcs?- kérdeztem. Apa elkezdett kotorászni a zsebében, majd átnyújtotta a kocsi kulcsot. Kezdődjék a banzáj!