14.fejezet

Anett

-Nemsokára ott leszünk. A következő utcában lévő étterembe megyünk. Remélem szereted a kínait. –mondta Diego. Inkább az útra koncentráltam és nem válaszoltam. Még mindig dühös voltam, mert nem hagyott vezetni. Egész úton egy szót sem szóltam hozzá. Megérdemelte!

-Még meddig akarod játszani a sértődöttet Chica?

-Ameddig jól esik és ne hívj kislánynak!

-És megtört a jég! Válaszoltál! – örvendezett röhögve.

-Cöh. Igen szeretem a kínait. Most boldog vagy? – fordultam az ablak felé.

-Nagyon is! –vigyorgott mint a tejbetök.

-Hamár elkeztdtem beszélni akkor miért éppen kínai étterembe megyünk az infókért?

-Azért, mert egy forgalmas helyen, szemtanúk előtt nem mernek megtámadni minket és így elvegyülhetünk a többi ember között. Így el tudjuk játszani, hogy csak két kölyök vagyunk akik kajálni mennek be. Gondolom éhes lehetsz, úgyhogy ez még kapóra is jött. – Mr.Mosoly milyen barátságos lett hirtelen. Ki gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni? Én nem, az biztos.

-Mi ez a túlzott jókedv? És mit érdekel téged, hogy éhes vagyok-e?

-Csak egyszerűen élvezem, hogy bosszanthatlak és az apád megmondta, hogy ha a hajad szála is meggörbül kinyír. Halál komolyan mondta.

-Elmész te a francba!

-Ne duzzogj már Princesa! Nyugalom! Csak kedves akarok lenni, ennyi. És megbocsátom, hogy eltörted az orrom.

-Szívesen eltöröm újra.

-Megérkeztünk! –azzal kiszált, nem is figyelt rá, hogy mit mondtam. Jellemző, szelektív hallás.

Nem volt nagy étterem. Két ruhaüzlet közé volt bezsúfolva. Nem voltak benne olyan sokan, de ez pont elég volt az elvegyüléshez. Amint beléptünk megéreztem a finom illatoka és azonnal megkordult a gyomrom. Diego mosolyogva nézett rám. Lehet, hogy éhesebb vagyok, mint azt bevallanám. De továbbra is játszottam a szerepemet, az éhes tinit.  Odamentünk az egyik asztalhoz, ahol egy kék pulcsis srác ült. Diego kezet fogott vele és leült. Mit volt mit tenni leültem a mellette lévő székre. A srác körülnézett, és egy nagy sárga borítékot adott át nekünk, amit Diego kettéhajtott és betette a kabátja alá. Eközben odajött egy pincérnő és felvette a rendelésünk. Két személyre kért kaját, elvitelre. Király, a kocsiban fogunk enni.  Amint kihozták a rendelés elindultunk kifelé. A kocsihoz mentünk és éppen beszálltunk volna, amikor a srác kijött az ajtónk és egy teherautó fékezett nyikorogva mellettünk. Az ajtó kivágódott és egy feketeruhás banda szállt ki belőle. A srác elkezdett rohanni, utána a banda. Előbb cselekedtem, mint gondolkodtam. Egyenesen utánuk rohantam. Nem is figyeltem rá, hogy Diego a nevemet kiáltja. Nem tudom, hogy hány háztömböt futhattunk, amikor végül megálltak egy parkban. Szegény srácot körülállták. Lelassítottam séta tempóra és odamentem a csoportosuláshoz. Nem voltak sokan, csak tízen, azt meg gyorsan elintézem.

-Elnézést uraim. – szóltam. Az egyik hapsi megfordult.

-Mit akarsz? Jobban teszed ha eltűnsz innen kislány! – vágta rá az előttem álló pali.

-Csak ennyit. – és behúztam neki egy nagyot. A többiek azonnal támadásba lendültek. Egyszerre támadtak, de ez sem állíthatott meg abban, hogy sorban megöljem őket. Késük is volt, stukkerük is volt, mégis végük volt. Az informátor tágra nyílt szemekkel meredt rám.

-Menny, mielőttmielőtt még jönne erősítés! – mondtam, hogy kirázzam a sokkos állapotból. Biccentett felém és elfutott. Diegonak öt percébe telt, mire ideért.

-Már azt hittem, hogy soha se érsz ide. – néztem rá unottságot színlelve.

-Jesszusom! Neked muszáj mindenkit megölnöd? Nem gondoltál még arra, hogy infókkal szolgálhatnak? Tudod, ilyenkor csak kiütöd őket és kész. A srác hol van?

-Semmi baja, már rág elfutott. Persze miután már nem volt sokkos állapotban. És álltalába megölöm azokat akik meg akarnak ölni. Vagy ők, vagy én és én jobban szeretem magam, minthogy  ne öljek meg mindenkit aki ártani akar nekem vagy Ellnek. Mehetünk? Mert kihűl a kaja.- mondtam és elindultunk vissza a kocsihoz.

-Hogy tudsz ilyen gyorsan futni és elverni tíz embert egyszerre? Azt tudom, hogy jó vagy de, hogy ennyire. Oké engem el tudtál verni, mert alábecsültelek és visszafogtam magam, de azok a pasik nem szórakoztak! Tényleg ti vagytok a legjobb bérgyilkosok. Legközelebb legalább egyet hagyj életben! De többet ilyet ne csinálj, jó? Csak azért mert én is szeretem az életem és apád kinyír ha valami bajod esne! Ott helyben lelőne! – mondta ijedten. Nem tudtam mit tenni, elkezdtem kuncogni. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Ijesztő, én soha, semmilyen körülmények között nem kuncogok. Az túl lányos nekem, jó tudom, de akkor is és nem kuncogok! Mérgesen nézett rám, mire a kuncogásom átcsapott röhögésbe. Mire visszaértünk a kocsihoz, már fájt az oldalam.

-Nem vicces! Hagyd már abba! – förmedt rám. Beszálltunk végre a kocsiba. Nagy nehezen abbahagytam a röhögést és csöndben nekiálltam enni a kajám. Nem bírtam sokáig szótlanul. Abbahagytam az evést és Diego felé fordultam.

-Bocs, de amilyen fejet vágtál, nem bírtam ki röhögés nélkül. Semmi bajom, megnyugodhatsz. Apám nem fog kinyírni, mert te vagy a legjobb embere minket nem számítva.

-Jólvan. De legközelebb inkább menjünk együtt, mert így kimaradok a bunyóból.

-Oké.

-Amúgy tudod, hogy cuki vagy amikor kuncogsz? – visszatért a szokásos szívtipró mosolyához.

-Én nem szoktam kuncogni, úgyhogy vegyük úgy, hogy ez meg sem történt. Felvettük az infót, kinyírtunk néhány krapekot és elindultunk a raktár felé. Gondolom apa nem örülne annak, hogy elvesztettél egy kis időre, mivel szar az állóképességed.

-Rendben. De ne szapuld az állóképességem! Semmi baja sincs, csak te futsz túl gyorsan! És nem vesztettelek el, csak lassan követtelek!

-Aham. – bólogattam mindentudóan és folytattam a kajám.

-Még egy órát kell túlélned a sziporkázó társaságomban és utána találkozhatsz a másik feleddel.

-He?

-Ellel.

-Azt tudom, de miért is sziporkázó?

-Hol lehetnek?

-Nyugi Ell! Nemsokára itt kell lenniük. D szeret késni. – mondta Linda.

-Pontosan. Soha életében nem volt pontos. Mindig elkésik mindenhonnan. – fűzte hozzá Henry.

-Ahogy Anett is.

-Már jönnek! – sétált felénk Louis.

A raktártól nem messze egy erdős résznél álltunk meg, hogy ha netán maradt valaki a raktárnál akkor ne vegyen észre minket. Már majdnem egy órája ott szobroztunk és végre megérkeztek. Leparkoltak és kiszálltak a kocsiból.

-Végre! Már kezdtem aggódni. Mi tartott ennyi ideig?

-Nyugi Ell! Itt vagyok és élek. Ja meg ő is él. Nem öltem meg és egy karcolás sincs rajta. – böktem az ujjammal Diego felé.

-Ja nekem semmi bajom, de ezt nem mondhatnám el azokról akik megtámadták az informátorunk. 

-Mi? De ti jól vagytok ugye? – jött közelebb Linda.

-Ja semmi bajunk. Gyorsan kinyírtuk őket és jöttünk is.

-Tudjátok, hogy ki küldte őket? – kérdezte Louis.

-Nem, mivel Anett kicsit gyorsan dolgozott. Amíg én kinyírtam egyet addig ő végzett a többi kilenccel és sajnos egy se maradt életbe.  – mondta a megbeszélteket Diego.

-Nem tehetek róla, hogy lassú vagy! És egy szóval se mondtad, hogy élve kellenek.

-Hé gyerekek! Ezt halasszuk későbbre, mivel még sok a dolgunk. – állított le minket Louis. Bólintottunk és elindultunk utána. A raktár, egy lerobbant épülethez hasonlított kívülről. Túl jól álcázták az már biztos. A belseje viszont mutatós lehetett valamikor. A hullákat eltüntették, a bútorokkal együtt. Úgy kipucolták a helyet, hogy egy vércseppet se lehetett látni sehol. Tiszta volt a hely, sehol senki. Átnéztük az egész épületet, nem akartunk meglepetést. Amikor végeztünk, követtük Lindát az egyik szobába. Odasétált az egyik ablakhoz és valamit keresett rajta. Egyszer csak elhúzódott egy faldarab és feltárult előttünk egy ajtó. Azonnal elindultunk lefelé.

-Szerencsére ide nem jutottak le. – közölte a nyilvánvaló tényeket Louis.

- Gyorsan pucoljuk ki a helyet és utána menjünk. – mondtam.