15. fejezet

Ennyit még soha életemben nem pakoltam. Röpke három óra alatt végeztünk is a pakolással. A három kocsiba szépen elosztottuk a szállítmányt, megbeszéltük a folytatást és már útnak is indultunk. Úgy számoltunk, hogy élvezni fogom Diego társaságát, még négy óra hosszáig. Gondolhatjátok, hogy mennyire örülök neki. Megpróbálom nem megölni... remélem sikerül.

-Min elmélkedsz ennyire? – kérdezte.

-Azon, hogy talán nem öllek meg hazáig.

-Óh! De jó nekem! Valahogy csak kibírom élve azt a négy órát! Már kezdtem aggódni, hogy darabokban megyek haza!

-Kac kac kac nagyon vicces mondhatom. Üssük el valahogy ezt a „rövid” időt.

-Oké. Igaz a hír, hogy majdnem megöltél egy apácát?

-Nem, csak elájult és ezt te hol hallottad? –fordultam felé hirtelen.

-A telepen még a falnak is füle van! De azt mond már el, hogy hogy tudtad elérni, hogy elájuljon!  Nagyon kíváncsivá tett ez a pletyka.

- Ki gondolta volna, hogy ennyire kiéhezel a pletykákra. Előző életedben lány voltál vagy mi? Kíváncsi vagy mi?

- Annyira, hogy már vezetni se tudok, amíg meg nem tudom! Ne akard, hogy ilyen hamar megöregedjek! Könyörülj! Túl szép vagyok a ráncokhoz! – állt meg az út szélén.

- Menny már tovább! És a ráncok elmehetnek a francba.

- Óhajod számomra parancs Princesa! De akkor mesélj! –indult tovább.

-Nem. Ha ennyire kíváncsi vagy, akkor derítsd ki! –  bekapcsoltam a rádiót és az ablak felé fordultam.

-Rendben, akkor ti is visszaértetek épségben! Látom nem öltétek meg egymást.  Majd a fiúk kipakolják a zsákokat ti nyugodtan menjetek csak! – fogadott minket apa.

-Nem kell kétszer mondani! – sarkon fordultam és elindultam a szobánk felé. Ellnek már ott kellett lennie. Kell egy kis zsáknyúzás a négy órányi kínszenvedés után. Megfordult a fejemben, hogy amikor megállunk leütöm és én vezetek, mert én még nem hallottam embert ennyit beszélni. Ezen már a rádió se segített.  Még öt perc és fejbe lövöm az száz százalék. Befordultam arra a folyosóra amin a szobánk van és olyat láttam, hogy ejha!

-Menjetek szobára! De nehogy a miénkbe! – szóltam rá az ajtónál smároló turbékoló gerlepárra. Úgy megijedtek, hogy szétugrottak.

-Jesszusom Anett! Megijesztettél! –nézett rám mérgesen Ell.

-Én azt hiszem, hogy megyek. Még sok dolgom van sziasztok! – Henry elviharzott mellettem. Ha nem a saját szememmel látom, hogy Henry elpirult, nem hiszem el!

-Kicsi Ell csak nem fülig szerelmes? – néztem rá sejtelmes mosollyal.

-Nem a fülemig, hanem a hajam végéig.

-Hát akkor hajrá Marcella Park és törj össze néhány szívet.

-Én most nem szívet török hanem olvadozok és elmentem zuhanyozni. – és eltűnt a fürdőben.

Ell

-Végre visszaértünk! Már nem bírok ülni. – nevettem.

-Azt meghiszem. Négy órát ülni egyhuzamban azért egy kicsit sok. – nevetett velem Henry.

-Túlságosan is.

-Sziasztok, látom megvagytok még. – jött oda az autóhoz Anett apja.

-Igen még megvagyunk. A fegyverekkel mi legyen? –nézett Henry Mikera.

-Menjetek csak, azt a többiek majd kipakolják.

-Elkisérlek ha nem baj. – mosolygott rám Henry.

-Oké. – mosolyogtam vissza. Egy ideig csendben mentünk egymás mellett. Már kezdett egy kicsit kínos lenni a nagy csönd amikor megszólalt.

-Kedvellek Marcella Park, nagyon is!

-Én is kedvellek. – odaértünk az ajtómhoz.

-Ezt örömmel hallom.

-Akkor én most megyek is. – fordultam az ajtó felé, de elkapta a karomat, visszafordított maga felé és megcsókolt. Először ledöbbentem. Észbe sem kaptam és már viszonoztam is a csókot. Átfogta a derekamat, az én kezeim is önálló életre keltek. Egyik pillanatban még a mellkasán volt a kezem, a következőben meg már a nyakát öleltem. Teljesen összesimultunk és nekinyomott a falnak.

-Menjetek szobára! De nehogy a miénkbe! – úgy megijedtem, hogy még a fejemet is bevertem a falba. Henry hirtelen már nem ölelt. Anett állt a folyosón és vigyorogva nézett minket.

-Jesszusom Anett! Megijesztettél! –mondtam.

-Én azt hiszem, hogy megyek. Még sok dolgom van, sziasztok! – rohant el Henry kipirult arccal.

Amikor kijöttem a fürdőszobából Anett az ágyon hevert és aludt. Nem volt kedvem felébreszteni. Eléggé megviselte ez a sok kocsikázás, meg pakolás. Soha életében nem pakolt ennyit, mint most. Elindultam kifelé. Csak úgy elindultam, nem is figyeltem, hogy merre vagyok. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mit kezdjek ezzel a nagy változással. Már nem járunk suliba, a szövetségiek keresnek minket, nem mehetünk haza, de legalább apával lehetek, és azt csinálhatom, amihez a legjobban értem. Gyilkolhatok. Felnéztem a nagy gondolkodásból és az edzőterem ajtajánál találtam magam. Rám fért egy kis gyakorlás. A sok tanulás meg munka mellett nem volt időm edzeni, most bepótolhatom. Kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe. Senki se volt bent, egyenesen a tatami felé indultam. Elkezdtem bemelegíteni. Nyújtottam egy kicsit, megmozgattam minden ízületem. Azután nekiálltam gyakorolni a taekwondo formagyakorlatokat utána gyakoroltam a rúgásokat és a hárításokat. Annyira belemerültem a gyakorlatokba, hogy észre sem vettem, hogy Henry bejött a terembe és engem figyel. Amikor végeztem odasétáltam hozzá.

-Egy barátságos küzdelmet? – kérdeztem mosolyogva.

-Csak ha nem akarsz megölni az előbbiekért.

-Gyere már! Nem foglak nagyon elverni. – bokszoltam vállon játékosan.

-Csak annyira, hogy megint kiütsz? Mert akkor kezdhetjük. – vigyorgott és elindult a szőnyeg felé.

Meghajoltunk egymás felé és kezdtük is. Nem ölni akartunk, úgyhogy visszafogtuk magunkat. Annyira belemelegedtünk, hogy az egy harcból öt harc lett. A végére már mind a ketten fáradtak voltunk, de azért belekezdtünk a hatodik körbe is. Már figyelmetlenek voltunk, úgyhogy a padlón végeztük. Rúgás közben megcsúsztam, de telibe kaptam Henryt. Én eldőltem és Henry meg rám esett. Próbálta tompítani az esést amennyire csak tudta. Az arca csak centikre volt az enyémtől és egyszer csak elkezdtünk röhögni. Rám nézett és abbahagyta a röhögést és ma már másodszor megcsókolt és apám pont így talált meg minket.